Archive by Author | Gergó Dávid

Horizont

Elhatároztam, hogy írok egy besztszeller stílusú könyvet. Ne kérdezd, hogy miért. Van polgári foglalkozásom, könyvelő vagyok. Egész elfogadható a fizetésem, valójában semmi okom arra, hogy írni kezdjek, mégis vonz a művész világ. Az író, aki naphosszat ül, szemlélődik, aztán leírja, ami eszébe jut. Legalábbis így képzeltem el, mígnem találkoztam egy valódi íróval, Barna Matyival. Nem szaladok előre a történetben. Úgy kezdődött, hogy kiszámoltam, hogy ha eladok egymillió könyvet, és minden könyv után kapok tíz százalék jogdíjat, ami legyen mondjuk kétszázötven forint, akkor máris kerestem kétszázötven millió forintot, amit könyvelőként – ezt is kiszámoltam –, negyvenkilenc év és hét hónap alatt keresnék meg. Nos, ennyi pénzért, négy hónapig kellene az Oktogonnál állnom könyvekkel a kezemben, hogy elpasszoljak egymilliót. Így óránként kilenc egész héttized könyv menne el, napi tizennégy órában, négy hónapon keresztül.

Ez csak a kezdet volt, mert azt is át kellett gondolnom, hogy milyen könyvet írjak. Rákerestem a statisztikákra és azonnal észrevettem, hogy a besztszeller stílusú könyvek fogynak a legjobban. Tudtam, hogy ilyet akarok írni, de hogy miről, az még nem volt tiszta. Például legyen-e története vagy csak egy sima besztszeller legyen? Ehhez segítség kellett, illetve ahhoz is, ami csak később jutott eszembe. Mégpedig, hogy a könyvet valahogy ki kell adni. Van nyomtató az irodában, de abból csak unalmas pénzügyi kimutatások, meg tartozik-követel számlák szoktak kijönni. Úgyhogy felkerestem egy kiadót, amelynek Barna Matyi volt a szerkesztője. Matyi szerkesztő, meg író is, meg mindenféle rövidítésű csoportosulásnak a tagja, meg hivatalos rendezvényszervező, utcazenész, előadó, tanár. Ahogy ezt megtudtam azonnal szertefoszlott bennem az írókról alkotott idilli kép, hogy ők csak ülnek meg írnak, és néha isznak egy sört, amikor sikerült befejezniük egy fejezetet. Matyi, akinek akkor még nem tudtam a nevét, az irodában várt. Kedvesen megkérdezte, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy besztszellert akarok írni. Ha segít, akkor kap mondjuk fél százalékot a bevételből, ami nagyjából egymillió kétszázötvenezer forint. Az összeg hallatán elsápadt. Legalábbis azt hittem, hogy az összeg hallatán.

– Maga egy barom! – mondta.

Matyit innentől kezdve kedveltem. Szeretem az őszinte embereket, a főnököm is ilyen volt. Heves beszélgetésbe kezdtünk. Elmondta, hogy a besztszeller az nem egy stílus, hanem azokat a könyveket hívják így, amelyek sok példányban fogynak el, de idehaza már az nagy szám, ha egyáltalán kiadják a könyvem, és ha kiadják, akkor az, hogy elfogy belőle ezer darab. Meglepett, de úgy csináltam, mintha nem érdekelne. Megkérdezte, hogy mi a sztorim. Számítottam a kérdésre, így néhány címet dobtam neki. Az egyik a háromlábú kutya szerelmi története volt, a másik a Dickta-túra, amely egy orgiába fúló osztálykirándulásról szól, de említettem a Mózes, te is? című ötletemet is, amire még nincs sztorim, de a cím tetszik. Matyinak viszont egyik sem jött be.

– Idefigyelj – mondta. – Tegeződjünk. Tudod, rengeteg tehetséges író próbál érvényesülni ebben az országban. De adok egy tanácsot. Először találd ki, hogy miről akarsz írni. Ne valami elborult faszság legyen, hanem élő, valóságos történet. Utána találd ki a megfelelő karaktert. Mintázd például a főhősöd arról – itt felemelte a kezét –, akibe először belebotlasz hazafelé a villamoson. Így legalább lesz valami valóságalapja a történetnek, amit el tudok hinni.

Ezt a mondatot még sokszor hallottam: amit el tudok hinni. Az író feladata, mint mondta később, hogy úgy és olyan történetet írjon, amit az olvasó el tud hinni.

Nyomott hangulatban hagytam el a Jászai Mari téren tornyosuló épületet. Közben a villamos felé indultam, és fásultságom érezhetően indulattá formálódott. Komolyan egy városi átlagpolgár életéről kell, hogy írjak, mikor ilyen csapongó fantáziám van, és egy pillanatig sem tudok a valóságra koncentrálni? Ennél már csak az lenne unalmasabb, ha magamról írnék. Befutott a villamos, de homályos tekintetem miatt megbotlottam a szegélyben. Nem! Nem estem a sínek elé, a villamos már benn állt. Az ajtón estem be, és ezzel egyidejűleg eszembe jutottak Matyi szavai is. Felnéztem és megdöbbenésemre egy zöldfejű ufó, vagyis inkább ufonauta, állt velem szemben.

– Szia, Nojé vagyok – mondta és rám mosolygott, miközben nagy szemeivel a fejemet fürkészte, hogy megsérültem-e.

Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert talán nem sikerült átadnom a helyzet drámaiságát. Nojé, a zöldfejű ufonauta a négyes villamoson. Pont akkor és pont ott, ahol nekem a regényem főhősét kell megtalálnom. Legalábbis Matyi szerint. Ez drámai. És ha még mindig nem ment volna át, akkor leírom még egyszer. Drámai. Hirtelen Matyi szemével kezdtem el nézni a világot, aki még azt sem hiszi el, amit lát, és azon gondolkodtam, hogy az iroda és a villamos között szívtam-e valamit. A nemleges válasz még jobban elkeserített. Nojé lesz a főszereplőm. És ez nem azért keserített el, mert engem nem érdekelne, hanem azért, mert Matyi nem fog nekem hinni. Megragadtam Nojét és leszálltunk a Margit-szigeten. Mondtam neki, hogy most azonnal meséljen el mindent magáról. Azt is mondtam, hogy könyvet kell írnom róla, és ez így elég gáz, mert senki nem fogja elhinni, hogy ő létezik.

– Szarni bele! – mondta mosonmagyaróvári akcentussal.

Aztán elmesélte, hogy hogyan kapta a nevét. Miután anyja a szülés után konstatálta, hogy nem emberi lény, csak annyit mondott: No jé, ez egy földönkívüli. És azonnal be is írták a születési anyakönyvbe a Nojé nevet. Elmondta azt is, hogy nevét teljes sorsszerűségnek tekinti és biztos benne, hogy hasonló küldetéssel van megáldva, mint a bibliai Noé. Bárkát fog építeni. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, de ebből én mit írjak le, hogy ne nézzenek teljesen hülyének?

– Nem kell elhinni – mondta.

Elhatároztam, hogy róla írok. Lesz, ami lesz.

preto-e-branco

– Megpróbálok segíteni! – mondta Matyi másnap, mikor elé tettem az első sorokat a Nojéról szóló történetemből. – Szemmel láthatóan semmilyen veszélyt nem jelentesz írói törekvéseimre. Engem nem érdekel, hogy egy zöld, nagyfejű, mócsingkezű idegenről akarsz írni, de ha erről írsz, akkor helyezd őt egy olyan világba, ahol el tudom hinni, hogy létezik.

Már megint a hit.

– Mert – folytatta – így ennek nincs semmi funkciója. Például miért nem döbbentek meg az emberek a villamoson, mikor látták, hogy ott van egy földönkívüli?

Ezt azzal magyaráztam, amit én magam is nehezen hittem, mégpedig, hogy Nojé annyira alacsony, hogy nem látták.

– És vannak szabályszerűségek, melyeknek meg kell felelni – mondta. – Például, hogyan szülhette Nojét egy ember? Mi ennek a magyarázata?

Tulajdonképpen igaza van. Mit keres egy földönkívüli a négyes villamoson az emberek közt? De hát, ha egyszer ott van, akkor ott van, nem? Mit kell ezen magyarázni?  Azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy mi mit keresünk ezen a bolygón? Mert van ugye az ősrobbanás meg az evolúció, meg ezek az elméletek, de mégis ki a szar robbantott? Meg mit? És egyáltalán minek?

– A karaktereket is találd ki! – mondta Matyi – semmit nem tudunk a szereplőkről.

Feldúltan távoztam. Nojé már a lépcsőházban várt. Nojé egyébként körülbelül száz centi magas, kopasz, zöld- és tojásfejű, nagy szemű, négyujjú, jellemét tekintve empatikus, kedves, barátságos, őszinte űrlény. De ez mind lényegtelen. Elmondtam neki, hogy Matyi teljesen hülyének néz, és olyan dolgokba köt bele, amelyek számomra jelentéktelenek. Mint például, hogy mit keresett ő a villamoson.

– Szarni bele! – mondta teljes egyszerűséggel.

Mindig számíthattam rá.

– A tartalom a lényeg – folytatta. – Melyik fontosabb? Az ecset vagy a festmény? Nekem hiszel vagy ennek a Matyinak?

Közben leértünk a bejárati ajtóhoz. Mivel nem volt túl találó Nojé hasonlata, így csak hallgattam, de aztán mégis elgondolkodtatott. Vannak könyvek melyeknek a tartalma jó, a formája kevésbé. Vannak remekül megírt halálosan unalmas könyvek. A számviteli törvény mellett jó pár regény is ilyen. Végérvényben mitől lesz egy könyv?

– A jó az, ami jó – válaszolt Nojé, mert mint kiderült, hangosan gondolkodtam – A szép meg az, ami szép. De amúgy meg minden szubjektív és nem akarok itt ömlengős dumába kezdeni, mert elég hamar rájöttem, hogy a ti világotokban mindenki kurva okos és mindenhez ért.

(Ez után még sok mindent mondott, de nem írok filozófiai eszmefuttatást, mert az nem jellemző a besztszeller könyvekre.)

Otthon továbbgyúrtam a történetemet. Ki akartam használni azt a három nap szabadságot, amit sikerült kivennem. Elakadtam viszont egy ponton. Már meg volt a koncepció, meg volt a főszereplő, de történetem még nem volt. Van itt ez az űrlény, Budapesten, aki velem találkozik. És? Ez így még semmi. Tekergettem a fejem a szobában, aztán megakadt a szemem a Biblián. Na ha az nem besztszeller, akkor mi az? Rákerestem Noé történetére.

 

Nojé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, Budapesten, pontosabban a Jászai Mari tér környékén, felfakadának a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái megnyilatkozának. Elönté a világot a nagy Duna, de Nojé és Dávid – azaz én – a bárkába tömörülvén megannyi állattal, túléltük az isteni csapást!”

 

Matyi megigazította a szemüvegét, ahogy olvasta a sorokat.

– Gratulálok! – mondta.

Kicsit kihúztam magam, bizsergett a hátam.

– Sikerült átírnod a Bibliát, úgy hogy még értelme se legyen – hátradőlt és egyenesen a szemembe nézett. – Amúgy ilyen nyelvet lehetőleg ne használj! Kihez akarsz szólni? Azokhoz, akik kétezer-ötszáz éve éltek vagy azokhoz, akik ma élnek?

Nojéval a rakparton találkoztam. Kedvetlenül ballagtam le a lépcsőkön. A part mentén nagy fadarabok mindenütt.

– Mit csinálsz Nojé?

Bárkálok! – mondta.

Nem értettem.

– Azt jelenti, hogy hajót építek. A mi nyelvünkön bárkálni, annyi, mint hajót építeni. – Közben látta, hogy nem vagyok túl jól. – Tudom, mi történt odabenn, ne is mond. Egy dolgot viszont jegyezz meg. A szabály van az emberért, és nem az ember a szabályért.

Megállt, én meg hátranéztem és már egy hatalmas bárka hintázott mögöttem a vízen.

– Minél idősebb vagy – folytatta –, annál kevesebb dologban hiszel. Ez a mi bolygónkon pont fordítva van.

Felmentünk a bárkára. Nem értettem mit keresek itt.

– Jól figyelj! – mondta. – Nemsokára megmutatom, hogy mi vezet a múlandóból a maradandóba. De most segíts állatokat gyűjteni! Mindenből egy nőstényt és egy hímet.

Sose gondoltam volna, hogy valaha a Dunán egy hajóra állatokat fogok cipelni, vagy hogy a veresegyházi maci-parkból két nagy medvét csempészek ki, és a kettes úton szállítom pestre őket a Nissan tetejére kötözve. Először döglött állatokat kezdtünk el összeszedni, mert azokat könnyebb volt elfogni, de aztán rájöttünk, hogy az a jövőre nézve nem lesz nagy segítség. Estére egészen elfáradtunk. Ledőltem az ágyra.

– Nojé! Nem mondtad el, hogy mi vezet… tudod… a maradandóba – mondtam neki.

Nem válaszolt. Néhány perc múlva szólalt csak meg.

– Holnap este elkezd esni az eső. Arra kérlek, hogy hívd meg Matyit a bárkára.

 

Matyi a szokásos módon törölgette a szemüvegét.

– Hát, hogy is mondjam. Kicsit elmentél egy ilyen szappanoperás, ömlengős irányba. Közhelyes és nem igazán tartja fenn az érdeklődést. Ezt a közhelyességet számold fel. Nem kell ilyen csöpögős baromságokat írni. Ne nézd le az olvasódat. Meg ugye következetlen vagy. Először azt írod, hogy Nojé egy embertől született, aztán itt azt mondja, hogy a „mi bolygónkon pont fordítva van”. Na, most akkor melyik az ő bolygója? Meg elhiszem, hogy a kritika fáj, de vannak szabályok, melyeket, ha nem tartasz be, akkor nem lehetsz jó író.

Nagyot nyeltem, kinéztem az ablakon.

– Matyi! – mondtam neki. – Tudom, hogy téged a jó szándék vezérel.

Közben eleredt az eső.

– Lehet, hogy hülyén hangzik – folytattam –, de mi lenne, ha te is eljönnél a bárkára?

Lenéző mosollyal nézett rám.

– Úgy látom kicsit összemosódott a fikció és a valóság. Nem létezik semmilyen bárka. De ha van is bárkád, akkor az a te bárkád, az nem az enyém. Az én bárkámat én építem, a tiédet meg te.

– Mától negyven napig esni fog – mondtam magam elé meredve.

– Úgy legyen – mondta ő is.

Visszamentem a bárkára. Nojé addig mindenféle állatot gyűjtött össze. Elmondtam neki, amit már tudott. Matyi nem jön.

– Szarni bele! – mondta most kissé csalódottan.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Miféle baromságba csöppentem? Itt áll ez a zöld fejű földönkívüli, aki bárkát épít a Dunán, hogy túlélje az általa predesztinált özönvizet, én meg azt gondolom, hogy ez a valóság. Mi van, ha Matyinak van igaza? Ez csak egy bárka. Mindenkinek más bárkája van. Ez csak egy fikció, amit annyira valóságosnak gondolok, hogy elvette a maradék eszemet is. Nem! Itt valami tévedés van. Nincs is bárka. Ez egy faszság! Nojé amúgy is következetlen, hiszen most akkor melyik bolygóról jött? Itt született vagy van egy másik bolygó is? Legjobb lesz, ha kilépek ebből a nonszensz világból. Vissza kell mennem abba az egyszerű letisztult valóságba, ahonnan jöttem. Még rengeteget kell tanulnom. Nem lehetek egy ekkora tévedés áldozata. Tiszta szégyen. Hogy gondolhattam ezt komolyan?

Közben Nojé mócsingos keze pihent meg a vállamon.

– Gyere velem!

A kezéből – szó szerint és elvont értelemben is – földönkívüli erő sugárzott.

– De hát… hova? – kérdeztem zavarodottan.

Szinte öntudatlanul követtem. Megállt a bárka közepén, magasba emelte kezét és az égre nézett. Én csak álltam mellette és az arcát néztem. Mozogni kezdett a szája. Valami áldás lehetett. „Gu… nt… gum…i…cs…t… gunicsont… Gumicsont… Gumicsont!” Igen, Gumicsont! – ezt mondogatta. Aztán elmondta, hogy ő a Gumicsont nevű bolygóról származik.

– Elhiszed? – kérdezte.

Én meg nem tudtam válaszolni. Teljesen abszurd. Nem hittem már el semmit. Nem tudom, mi volt az a pont, ahol ez az egész megfordult. Talán, amikor Matyi azt mondta, hogy nem jön. De lehet, hogy már az elején elcsesztem, mikor elfogadtam, hogy Nojé lesz a főszereplőm. Most mégis itt vagyok, és nézem a Dunát, ahogy hömpölygő vízáradat tombol végig az utcákon, miközben szakad az eső. Nojé kezét fogom, nem tudom minek. Olyan mintha egy perc egy nap lenne, vagy egy év, vagy az egész élet. A bárka erős, de valami hiányzik. Hiányoznak az emberek innen. Üresség. Senki nem jött velünk. Nojéra nézek, látom, hogy sír. Meglepődöm. Miért sír? Közben emelkedik a hajó, már az épületek tetejét érinti a víz. Megdöbbenek. Ez nem lehet. Ez valami vicc. Most tényleg? Nojé felemeli a fejét, megint az égre néz, és a gumicsontot mantrázza. Hirtelen más megvilágításba kerül ez a szó. Letérdelek. Minden tiszta víz. Az épületek teteje is eltűnik. „Gu…m…i…cs….” – próbálkozom. Érzem, hogy itt valami nálam hatalmasabb történik most. Valami, ami előtt meg kell hajolnom. Amit nem nézhetek megvetéssel, hitetlenül, nevetgélve. Miért nem jött senki? Ha ezt tudom, annyi embert elhívtam volna. De nem hívtam senkit, csak Matyit, ő meg nem jött. Legalább azokat el kellett volna hívnom, akik fontosak. De hát én sem tudtam. Nem tudtam, döbbenek rá. Látom, hogy Nojé engem néz. Nevet a szeme. Már nem sír. Elfordítom a fejem és a távolba nézek, oda, ahol az ég és a föld összemosódik. Nojé most az ujjával a messzeségbe mutat, én meg követem ujjának vonalát, mígnem tekintetem megállapodik egy ponton, ahol a víz és a felhők egyvelegéből lassan kitüremkedik a napsugár. Elmosolyodom. Azt akarom mondani, hogy köszönöm, de egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán ahogy a fény beteríti a teret, ahogy az ég és a föld újra kettéválik, a látóhatáron valami mozogni kezd, mintha káprázna a szemem. De nem! Hajók!

Reklámok

Politikai idealizmus

Utálom a politikát, de azt még jobban utálom, ha valaki azt mondja, hogy a semleges gondolkodás egyenlő az ország sorsával való közönyösséggel. Ma bekapcsoltam a tv-t. Az Egyenes Beszédben (ahol még ugye lehet – valamit – kérdezni), Gyurcsány beszélt a jelenlegi korrupciós ügyekkel vádolt fideszesek számonkéréséről. Aztán jöttek újságírók (24.hu stb.), akik megvitatták Semjén, az állatgyilkos ügyét, meg Kósa nyolcszáz milliós ajándékát, de szóba került az örökzöld Elios-ügy is. Hogy erről hogyan gondolkodom, teljesen egyértelmű. Nem védek semmi olyat, ami hazugság, lopás, bűncselekmény, sunyizás, de bármely média felület- vagy megrögzött politikai beállítottságú ember véleményét olvasom, nagyon zavar az a tudatlan gondolkodás, amely valamely pártra mutogat, és azt mondja, hogy ezek így meg így lopnak, loptak. Ilyen nincs. A korrupció nem egy párt velejárója. A korrupció a hatalom velejárója, és aki hatalmon van, az lop. Ezt az alapvető, emberi természetből fakadó életéhséget, pénzéhséget, sikeréhséget, hataloméhséget nem oldja meg semmilyen kormányváltás, mert ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Hogy miért dőlnek össze hatalmi rendszerek, miért váltjuk a kormányokat, miért gyengítjük azt, ami erősödik, és miért erősítjük azt, ami gyenge, ebből egyenesen következik. Zavar minket az elnyomottság érzése. Zavar a hazugság és a korrupció. De közben olyan illúziókat gyártunk, hogy majd jönnek tisztességes emberek, akik azért mennek politikai pályára (értsd a hatalom pályájára), hogy rajtunk segítsenek. Ha még nem halt ki egészen az európai vallási gondolkodás, akkor e téren biztosan megmaradt: „valaki majd megsegít minket, szegény elnyomottakat”. Nem! Senki nem jön megsegíteni, ne várd, hogy a hatalom segítsen! Nem fog! Segíts magadon! A hatalom – ha segít is – csak akkor és addig segít, amíg szüksége van rád, amíg számít rád valamilyen tekintetben. A hatalom nem a máltai szeretetszolgálat. A hatalomnak fenn kell tartania önmagát – néha undorító módszerekkel.

124608_szavazas_magyar

Az egyoldalú politikai gondolkodás – a fenti gondolatmenetet továbbvezetve – az elnyomó- és az elnyomott individuumból, identitásból származtatható. Ahhoz, hogy valaki politikai vitába bocsátkozzon, kellően idealistának kell lennie. Az idealizmus itt azt jelenti, hogy azt a hatalmi oldalt, amellyel szimpatizálunk, tisztára kell mosnunk, és minden – vagy legtöbb – gondolatmenetükkel azonosulnunk kell, meg kell győződnünk arról, hogy amit akarnak, amit tesznek, az . Ez gyakorlatilag célja is a hatalmi játszmának. Kampányidőszak: meggyőzni a választót. Meggyőzni! Miért kell valakit meggyőzni valamiről? Ő nem képes dönteni? Vagy, mert ő nem tudja? Nem tájékozódik, és mi jobban tudjuk? Fenyegetjük, hogy nélkülünk neki rossz lesz? Vagy, hogy a másik veszélyes ránk nézve? A politika itt erőteljes koherenciát mutat a vallási szektákkal, amelyek csak akkor és addig fogadnak be, amíg mindenben – vagy a legtöbb dologban – egyetértesz velük. A hatalom fenntartásához mindig szükség van követőkre. Az elnyomott embernek mindegy, hogy ki van hatalmon, mindig azt fogja érezni, hogy valami nem stimmel, hogy a kormány nem jó, hogy váltani kéne. De az elnyomó embernek is mindegy, hogy ki van hatalmon, mert ő mindenhol meg fogja találni a számításait, és beilleszkedik az adott hatalmi rendszerbe, ha erre módja van. A politika az idealisták világa, és míg az elnyomók és elnyomottak inkább csak pszichológiai lenyomatai a valós kettészakadásnak, az idealista gondolkodás az, ami valóban megteremti az egyoldalúságot. Hány emberrel veszekedtem már politikáról anélkül, hogy el tudtam volna mondani a véleményemet? Kimondasz két-három szót és betesznek egy skatulyába. Liberális vagy! Merev, konzervatív vagy! Be akarod engedni a terroristákat! Rasszista, kirekesztő ember vagy! Ilyenek az idealista viták. Minden fekete vagy fehér, nincsenek árnyalatok. Nem lehetséges, hogy a fideszben lopnak, de az sem lehetséges, hogy a Gyurcsány nem egy őszinte, jó szándékú, tisztességes ember. Ha valamit elfelejtett az európai kultúra, akkor az a kritika. Persze, ha kritikát alkalmazunk, akkor először magunkon kell kezdenünk. Meg kell néznem, hogy mi az, amit tudok. Honnan tudom. Hogyan tudok rávilágítani egyetemes problémákra anélkül, hogy elvesznék a részletekben? Biztosan igazam van? Mert beszélhetnék a Kósa-ügy problémáiról – ha képben lennék – de a gondolatmenet végkövetkeztetése valószínűleg egyoldalú lenne és igazságtalan. Olyan mintha egy faág alapján ítélném meg az erdőt.

Nem vagyok napi követője az aktualitásoknak. Ez a cikk nem is erről szól. Ez távolabbról néz, és messzebb vezet. A kritikai gondolkodás lényege a hiányosságok objektív felismerése. A kritika nem tükrözheti az én elnyomottságomat. Úgy kell rávilágítania dolgokra, hogy abból ne legyen egyértelmű kiút. Ha bekapcsolom a tv-t, nagyjából tudom, hogy melyik adón mit fognak mondani. Mindenhol kritizálnak, de saját szerencsétlenségüket, vagy hatalmi pöffeszkedésüket beszélik csak ki, és mindig a másik oldal az ellenfél. Ez egyértelmű. Meg van az ellenfél, már tudom ki a jó oldal. Ha melléjük állok, én is jó leszek. Ez a demagóg kritika. Legkevésbé sem érdekli az igazság. Vagyis az igazság az, ami őket erősíti. Megint csak hatalmi játszma. Könnyebben elhinném, ha a saját csatornáján beszélne az általuk preferált politikai identitás ellen. Abban legalább van kockázat, és aki kockáztat, az általában hiteles, vagy legalább hitelesebbnek tűnik. A kritika ugyanakkor nem azt jelenti, hogy azt gondolom, hogy én magam kívülállója vagyok az idealista gondolkodásnak. Ha az ember elvonatkoztat önmagától, az nem azt jelenti, hogy meg is tud szabadulni saját megrögzöttségeitől. Ugyanakkor túl sok egyoldalú gondolatot látok, olvasok, hallok manapság, amely nem hogy erősíti, de egyenesen megszűnteti a politikai párbeszéd lehetőségét. Ez nem a mi hibánk, ez kialakult, de talán tehetünk ellene, ha politikai hirdetéseket látunk, vagy fröcskölődést, gyűlöletet hallunk, akkor emlékeztessük magunkat, hogy a politika hatalom és idealizmus egyben. Nem szentekről beszélünk, akiket minden áron meg kell védenünk, hanem fenn kell tartanunk egy értelmes, kritikai párbeszédet, amelyben saját értékrendünk szerint megvédjük és egyben el is engedjük saját megrögzöttségeinket.

A szent város

Sose szerettem utazni. Abban az időben újságíróként dolgoztam. Emlékszem, júniusban ünnepeltük a magyarok elleni 7-0-ás győzelmet, majd július közepe táján történhetett, hogy Sir Roger kollégám egy elvetemült ötlettel keresett meg. Mielőtt azonban elmondanám, hogy mivel, meg kell említenem, hogy Sir Roger a Trinity College-ban, Cambridge-ben végzett az 1860-as évek elején. Ez azért fontos, mert elmondása szerint ő maga is tanítványa volt a híres Charles Kingsley-nek, és nem utolsó sorban osztálytársa egy úgynevezett Edward nevű fiúnak, aki később olyan magasságokba emelkedett, mint mi a következő történettel. Szóval Roger belépett az ajtón és egy papír cetlivel legyezte arcát a heves 14 fokos londoni levegőben.

– Levelet kaptál John – mondta nekem.

Elkértem tőle a papírost és azonnal olvasni kezdtem.

 

„Kedves John!

Utasítalak, hogy azonnal utazz Kandy Szent Városába és hozd el a fogat!

Üdvözlettel, VII. Edward”

 

Nem hittem a szememnek. VII. Edward küldött nekem személyesen levelet. Nem állt össze a kép. Milyen fog? Mégis miről van szó? – faggattam Roger-t és ő beavatott a terv minden apró részletébe.

 

Így utaztam Sri Lankára, még ugyanabban az évben, augusztus közepén. Még soha nem voltam külföldön, azt sem tudtam merre keressem a térképen, de ez nem tántorított el. Szerettem volna ugyanis eleget tenni Sir Edward király kívánságának. Roger is jött velem, hiszen ő is része volt a nagy tervnek. Megérkeztünk és elfoglaltuk szállásunkat. Másnap kezdődött az Esala Perahera, én meg még aznap délután izgatottan jártam Kandy utcáit vadonatúj fényképezőgépemmel. Roger utasítást adott nekem, hogy amíg ő véghezviszi a tervet, addig én csináljak valami meghökkentőt Trincomalie utcáján, hogy magamra vonjam az emberek figyelmét, és ha minden jól megy, másnap már felszabadultan nézhetjük az ünnepséget. Én kiálltam az utcára és ordítozni kezdtem. „Fogadjunk, hogy nincs fogatok! Fogadjunk, hogy nincs fogatok!” – ezt persze, provokatív módon azért ordítoztam, hogy tudtukra adjam: a mai naptól kezdve nálunk lesz a Szent Ereklye, de ők nem vettek komolyan. Ahogy meglátták a technika legújabb vívmányát, nagy csapatba verődtek, és pózolni kezdtek a gép előtt. Gyerekek is jöttek és vicsorogtak rám, hogy bebizonyítsák, nekik márpedig nagyon is van foguk. Egy fehér ruhás, magas hölgy, még hátra is fordult, hogy megkérdezze a többieket: mindenkinek van itt foga? – és ők válaszoltak – Igen, van! Turbános férfiak jelentek meg és kérdezték, hogy mikor láthatják a képet, ami róluk készült. Kissé megsajnáltam őket, hiszen nem tudták, hogy az egész attrakció azért van, hogy közben elraboljuk azt, amitől a IV. század óta híres a városuk.

Kapcsolódó kép

Még délután sikerült néhányat nyomtatnom a képből, melyekből egyet sürgönnyel azonnal hazaküldtem a feleségemnek, hogy nézze meg, milyenek a Sri Lanka-i helyi lakosok. Megjegyzésként mellé írtam, hogy a bennszülöttek kifejezetten buták és nem értették, hogy mit értek az alatt, hogy „nincs foguk”. Edward király büszke lesz ránk, hogy Buddha fogával térünk haza – zártam soraimat. Roger délután tért vissza a szállásra, részegen. Nagy monokli volt az arcán és hiányzott a metszőfoga.

– Mi történt Roger? – kérdeztem ámulva.

– Mit meg nem teszek érted, barátom!

– Sikerült?

– Igen! – mondta támolyogva – de most már lazítsunk.

 

Két hét múlva, mikor már otthon voltunk, újabb levelet kaptunk Edward királytól, természetesen, most is Roger hozta, felbontott formában.

 

„Kedves John!

Köszönöm, hogy megszerezte Buddha fogát. Ezennel lovaggá ütöm, mától az Ön neve Sir John”.

 

Attól a naptól kezdve úgy jártam, mint az urak. Kimért, mély hangon köszöntem mindenkinek, mígnem egyik nap a feleségem dühös arccal, belépett a szobába. Egy újságcikket tolt az arcom elé.

– Te mekkora egy barom vagy! – mondta.

Arról szólt a cikk, hogy egy nevetséges átveréssel hogyan vettek rá egy úgynevezett Sir John nevű urat, hogy végre valahára egyszer kitegye a lábát az országból és felfedezzen egy másik országot is.

 

A kígyó

Tegnap éjjel kígyóval álmodtam, hajnali négy körül keltem. Megdöbbentően éles és ijesztő képek voltak. Egy ház csendes kis udvarában álltam, egyedül. Az udvar viszonylag szűk volt, körbekerítve magas kerítéssel. Nem sok történés maradt meg a fejemben, de amire emlékszem, hogy hirtelen egy kígyóra lettem figyelmes, ami közeledik felém, sziszegve. Félelem szállt meg. Soha nem találkoztam még kígyóval élőben, de valószínűleg a valóságban is félnék tőle. Nincs hova menekülnöm, szembe kell néznem vele, be vagyok zárva. Érdekes dolog történt. Kezemmel felé nyúltam, rettegve, mint aki meg akarja ölni. A feje alatt fogtam meg, de ahogy egyre közelebb nyúltam, undorító nyelvével az ujjaim felé közelített. Azt hiszem nem tudott elérni, mert csípést nem éreztem. Mikor a fejéhez ért végül a kezem, erőteljes nyomást gyakoroltam rá és összeroppantottam, megöltem. Nem volt felszabadító érzés, félelmetes volt, ijesztő, kellőképp borzalmas. Erre keltem. A szívem gyorsan vert, erőteljes képek voltak, élethűek. Tudtam – és még mindig tudom –, hogy valami nincs rendben, nincs a helyére téve. Nem vagyok jól. Azt is tudom, hogy mi, de nem tudok vele mit kezdeni. Utoljára Ő mesélte nekem, hogy kígyóval álmodott, azt mondta megnézte mit jelent. Rossz párkapcsolat, de én nem akartam szembenézni ezzel. Nem is az én álmom volt. Ma megnéztem én is, mert most én álmodtam, és azt írta, bűntudat, szorongás. Nem kell, hogy higgyünk az eféle kijelentésekben, az álmok magyarázataiban, én mégis érzem, hogy nem vagyok rendben. Bárhogy cselekszem a rosszat idézem elő. Ez a bűntudat. Nem tudok menekülni előle, rátámadok, mert nem tehetek mást, de ahogy támadok érzem a feleslegességét, érzem, hogy erőtlen, félelemmel teli és bizonytalan a tettem, mégis elkerülhetetlen. Fáj, amit teszek, de leginkább az fáj, hogy meg kell történnie. Ha létezik sors vagy felsőbb erő, ami irányítja döntéseinket, akkor ezt biztosan ő vezeti. Végigszenvedem. Azt mondják lehetne máshogy, csak döntés kérdése. Én viszont azt mondom, hogy a máshogynak már meg kellett volna történnie ahhoz, hogy ez most ne legyen. A következmények kegyetlenek és nem kérdezik meg, hogy most mit akarsz? Azt mondják, hogy most ez van és korábban kellett volna máshogy. Most csak azzal törődhetsz, hogy a későbbiekben mit akarsz, de az is csak annak függvényében történhet, ami már eddig megtörtént. Nem tudom átírni, képtelen vagyok. Képtelen vagyok megváltoztatni. Még sem szűnik a bűntudat, a szorongás. Fájdalmat okozok, méghozzá annak, akinek nem szeretnék. Látom a kétségbeesést, a bűnbánatot, a fájdalmat, de én csak állok felette némán, hitetlenül, mint a sors kegyetlen keze, mint egy rideg, érzéketlen ellenség, egy bábú, akit odaállítottak, hogy tegye a dolgát. Ez vagyok én. Nem haragszom Rá, kicsit sem. Én vagyok a kígyó és én vagyok egyben a kígyó jelenlétének elszenvedője is. Hibás vagyok. Emlékszem régen, mikor általános iskolás voltam, valaki nagyon felhergelt, tudtam, hogy direkt csinálja, én meg annyira ideges lettem, hogy az iskolaudvaron elkezdtem kergetni és végül egy nagyot belerúgtam. Hangosan bömbölt a sírástól, én meg azonnal megsajnáltam. Nem tudom miért bántottam, nem tudom miért lettem ennyire ideges. Nyolc éves lehettem, nem voltam tudatos. Egy gyerek mindig az érzéseit követi, ezt tettem én is, de amikor láttam, hogy összetört, hogy kétségbeesetten sír, akkor megsajnáltam, azonnal bűntudatom lett. Ha miattam sír, szenvednem kell – gondoltam. Tudtam, hogy ártottam neki. Elmentem egy elhagyatott helyre, egy fáról rövid ágat törtem le, és elkezdtem vele ütni magam, egészen addig míg sírni nem kezdtem, és akkor éreztem, hogy most rendben van a dolog. Már rég elfelejtettem ezt a történetet, csak most jutott eszembe. Átéltem a fájdalmat, amit okoztam és ezzel úgy éreztem, hogy egyenlőek vagyunk. Megtapasztaltam, még ha nem is teljesen ugyanúgy. Én voltam a bíró és a vádlott is. Ma sincs másképp, hiába telt el több, mint húsz év. Nézek szembe a kígyóval, de tétlen vagyok, nem én irányítok. A bennem levő gyermek sérelmei irányítanak, az igazságtalanság elszenvedéséből fakadó bosszúvágy, meg az, hogy nem értem, hogy miért történik ez. De a gyermek már nem erőből támad, mert azóta felnőtt. Nem tudatosan. Védekezésből. Megvédeni akarja magát, de ez éppoly erős támadás az ellen, aki közelíteni próbál felénk. Halálos seb, érzem, hogy hibás vagyok. Nem kellene így viselkednem. Megöltem a kígyót és tudom mi következik, de visszaút már nincs. Jóvá kell tennem, de tettekkel ezt nem lehet. Önmagamban kell jóvátennem. Ki kell engesztelnem az Életet, és az Élet kiengeszteli majd Őt. Én nem engesztelhettem ki a síró kisfiút az iskolaudvaron, nem hallgatott meg, dühös volt rám, és igazságtalannak érezte, amit tettem és ha meg is hallgatott volna, később úgyis bosszút állt volna. Amíg a fájdalma járt a fejében, addig nem tudtam bocsánatot kérni. Ezért kellett az Életet kiengesztelnem önmagamon belül, hogy az Élet kiengesztelhesse őt. Nem tudom miért van ez így, de így van. Amit nem engesztelnek ki, az beragad, megfagy és elpusztul. Csak az maradhat életben, amit kiengesztelnek. Tényleg nem értem, de soha senkinek nem szabadna szenvednie miattam.

4e23eaf72cba28911889c9f366e7d7d497971455

 

 

A megnyílásról

Azokban az időkben rengeteg vihar dúlt a házam körül. Villámcsapások, heves szél és esők voltak napi szinten, én meg benn időztem, könyveket olvastam, finom teát ittam. Persze ahogy alább hagyott a rossz idő, első dolgom volt mindig, hogy helyre rakjam a károsodásokat. Megtanultam, hogyan kell a tetőt helyre hozni, újrafesteni a falakat, megtanultam az alapok megerősítését is, az injektálást. Nem értettem miért van a vihar, hiába olvastam könyveket róla, mindig jött és én nem tudtam megállítani. Megszoktam hát, hogy ez így van. Néha kimentem a kertbe, sétáltam a környéken, megnéztem a többi házat, ők mennyire károsodtak, beszélgettem a lakóikkal is. Mindezt persze csak a szórakozás kedvéért. Aztán, ahogy ment az idő felerősödött bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam, mások hogy élnek odabenn. Hogy „valójában” hogy élnek és nem csak úgy, ahogy mutatják magukat az utcán. Kiszemeltem egy-egy embert és megpróbáltam a közelükbe férkőzni, szándékom tiszta volt, habár tapasztalatlanságom és rossz kommunikációm valószínűleg elijesztette egy némelyiket. Eltűntek és bezárkóztak házukba, többet nem mutatták magukat, én meg csalódottan tértem haza. Éreztem, hogy ez nincs rendben. Úgy gondoltam, hogy velem lehet a baj, hogy nem kedvelnek. Aztán hozzám is kopogtak többször, ajtót nyitottam, de volt, aki csak pénzt kért, majd tovább állt, és voltak, akik számomra kellemetlen társaságok voltak és én nem akartam őket beengedni valamely korábbi rossz élmény miatt. Azon gondolkodtam, hogyan alakulhatott ez így? Minden megszokássá vált, ha a koldus csörgését hallottam, már tudtam, mire számítsak, ha az erőszakos betolakodókat láttam, már előre elhúztam a függönyöket is. Mindig arra vágytam, hogy valami lágyság érintsen meg, valami friss szellő, ami a legkisebb erőfeszítés nélkül megnyitja az ajtókat anélkül, hogy nekem kellene odamennem.

iron-gate-1443804_960_720

Egyik nap a piacon sétáltam, mikor megláttam őt. Azonnal felerősödött bennem a vágy, hogy megismerjem, hogy végre valaki betekintést kaphasson a házamba és ő is megmutathassa az övét. Odaléptem hozzá, és megszólítottam, majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Éreztem, hogy van valami hasonlóság bennünk, hogy valami magával ragad, ami benne megvan. Többször éreztem már ilyet, nem mondom, hogy nem, de mégis ő volt az, akit most meg akartam ismerni, akiben megláttam azt a többet. Később kiderült, hogy már régóta figyel engem, hogy tudja jól, hogy minden vasárnap délután kettőkor megyek a piacra, és azt is mondta, hogy régóta meg akar ismerni engem. Csodálkoztam, de jó érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy engem valóban meg akar valaha bárki is ismerni. Onnantól kezdve egyre többet találkoztunk és együtt jártuk a várost, mígnem egyszer felmerült, hogy meglátogassuk egymás házát. Azt hiszem ő vetette fel, én túl gyámoltalan voltam hozzá. Féltem ugyanis, hogy amit a házamban látna, az túl botrányos volna számára. Az a magam fajta rendszer ugyanis, amit kialakítottam, túl messzire vezet vissza. Kissé félve, de beleegyeztem, ő meg csak egyre mondta, hogy mikor nézzük már meg a házam, mert nagyon kíváncsi. Felerősödő kíváncsiságát nem tudtam hova tenni, de kézen fogtam és elvezettem a bejárathoz. „Biztosan be akarsz jönni?” – kérdeztem félve, de láttam, hogy ez rosszul esik neki. „Nem akarod, hogy bemenjek!” – válaszolta. Hiába győzködtem, hogy nem erről van szó. Fogta magát és hazaszaladt. Másnap reggel az ajtajánál vártam, hogy elmagyarázzam, hogy mindig vágytam egy olyan személyre, mint ő, akinek megmutathatnám a házam, de valamiért nehezen nyitok ajtót, főleg olyanoknak, akikre tiszta szívemből kíváncsi vagyok, mert az ilyen embereknek a véleményére adok a leginkább, és ha ő azt mondaná, hogy nem tetszik, amit benn lát, akkor belehalnék a fájdalomba. Látszólag megértette, és mondta, hogy ha gondolom, akkor menjünk most. El is mentünk és én résnyire nyitottam az ajtót, dobogott a szívem, majd belépett rajta. „Te félsz!” – mondta nekem. Zavarba jöttem. Körbe nézett, én a nappali felé vettem az irányt, de ő a szobába lépett inkább be, mert az érdekelte. Mondtam neki, hogy oda ne menjen, ha lehet, mert borzasztó rendetlenség van, de ő mégis odament, majd fájdalmakkal az arcán kilépett. „Ha szeretnéd, hogy valaki a házadba érkezzen, és jól érezze magát, akkor ki kell takarítanod és úgy kell tenned, mintha már várnád, még ha nincs is ott. Nálad rendetlenség van, és hiába próbálod elrejteni, akit beengedsz, annak mindent látnia kell.” Azzal távozott is. Igaza volt, tudtam, de nem vártam, hogy ilyen hevesen reagál. Onnantól kezdve, ahányszor az ajtó elé jutottunk én magyarázkodni kezdtem: „én nem szeretném, ha a rosszat látnád, mert rengeteg jó dolog van idebenn” Ő meg erre mindig azt mondta, hogy szerinte „ha nem félnék, és önbizalom teljes lennék, akkor nem kellene magyarázkodnom sem a rendetlenség miatt”. Megint igaza volt, de megint nem értette, hogy miért cselekszem így. Aztán hozzászoktunk ehhez az egészhez, hogy az én házam körül ilyen problémákkal kell küszködnünk, de egyre zavaróbb volt az egész. Hónapok teltek el, de még mindig nem voltam én az ő házában. Mondtam neki, hogy „a megnyílás nem csak azt jelenti, hogy nyitott vagy megismerni valakit, hanem azt is, hogy nyitott vagy beengedni.” És akkor ő is kinyitotta házának ajtaját, de engem a fájdalmak vezéreltek. „Miféle szoba ez?” – kérdeztem. „Hogy lehet így idetolni ezt a bútort? Hiszen még poros is a teteje! Így várod te a vendégeidet?” Nem tudom miért viselkedtem így, de meg akartam mutatni, hogy milyen rossz érzés, ha első alkalommal kritizálják a ház belső állapotát. Ez persze nem esett jól neki, habár valójában sokkal szebb volt a háza belülről, mint az enyém, én mégis nekimentem sérelmeim miatt, utána meg csak folytatódott a játék. Tudtam, hogy mikor hozzám megyünk, elő fogja hozni, hogy én mindentől félek, és nem tudom elfogadni magam, de ez nem is igazán rólam szólt, mert én szerettem ott lakni, habár azt is tudtam, hogy másoknak ez nem biztos, hogy olyan jó, emiatt nehezebben engedtem be őket. Csak addig engedtem be másokat, amíg rend volt. A káoszt, a félelmet, a rendetlenséget nem akartam megmutatni, mert nem voltam rá büszke. Így két részre bomlott a házam, arra a félre, amire büszke voltam, és arra, amit elítéltem a magamban. De ahhoz, hogy a külvilág felé őszinte maradhassak, nem kérkedtem a szép dolgokkal, mint ahogy a káoszt és a rendetlenséget elrejtettem előlük. Ezért váltam önbizalom hiányos emberré. Az önbizalom teljes ember ugyanis a szép dolgokkal és a rút dolgokkal is rendben érzi magát. Én erre még nem voltam képes, és nem tudtam, milyen segítség folytán tudnám az árnyoldalamat is elfogadni. Azt gondoltam, hogy olyan valakire lenne szükségem, aki megerősíti bennem, hogy a rendetlenség és a káosz önmagában elfogadható állapot. És mint, ahogy mások el tudják fogadni magukban, úgy ezt én is megpróbálhatom. De idővel rájöttem, hogy az emberek nem tudnak megerősíteni ebben, hiszen ők maguk is küzdenek ezzel a problémával. Ők maguk is megértésre és megbecsülésre vágynak, hogy ők is azt szeretnék, hogy valaki megerősítse a jó oldalukat, hogy felnézzenek rájuk és szeressék őket és legtöbbször ők sem kapják ezt meg. Senki nem kérkedik az árnyoldalával, de mindenki elítéli a másik árnyoldalát, és ez olyan rettentő módon megnehezíti az önbizalom és az elfogadás megerősödését, hogy ez nem csak zárt ajtókat, hanem magas elzárt kerítéseket is eredményezhet. Tanácstalanul gondoltam végig a helyzetemet. Mit tehetek? Őszintén kellett szembe néznem a helyzetemmel. Nem hagyhatom zárva az ajtókat, mert az nem élet – gondoltam –, de nem tudom elviselni, ha ítélkeznek felettem. Ebben nincs kompromisszum, csak egy választás lehet – mondtam –, és azt hiszem meg kell tanulnom választani. Meg kell tanulnom kinyitni az ajtót és félretenni minden sérelmet. Nem kell elfogadnom minden sérelmet, de meg kell értenem az igazságtartalmát. Nem kell szeretnem az árnyoldalamat, de el kell fogadnom. Amíg erre nem vagyok képes, addig csak újra és újra sérülni fogok, mert amiben mások megbántanak, abban bántom önmagam is. Ahol nincs bennem sérelem, ott nem tudnak bántani sem. Képtelenség. Attól a naptól kezdve máshogy tekintettem a házamra, lebontottam a belső ajtókat, és habár nehezen nyitok ajtót még mindig, arra vágyom, hogy ez sokkal könnyebb lehessen.

Démonok

Sokáig egy szigeten laktam. Gyümölcsösöm volt, szép nagy kertem, virágokat ültettem és gondoztam őket. A kedvező időjárás megengedte, hogy kényelmes függőágyban aludhassak éjszakánként a szabad ég alatt. Ilyenkor csak néztem a csillagokat és gondolkodtam. Aztán napközben sétára indultam. A sziget valójában az enyém volt, én mégis egy általam kijelölt helyen laktam, hogy mikor felkel a nap, felfedezhessem az erdőt, a sziklás hegyvidéket, a gyönyörű partot, ahol a hullámok a sziklákra csapódnak. Este viszont mindig visszatértem a függőágyhoz és vidáman ettem az érett barackot vagy épp a kellemesen kesernyés meggyet. Így teltek a napjaim és nem volt hiányom. Nem voltam magányos. A magány gondolatával csak később fertőztek meg, mikor egyszer a part mentén egy üveget találtam, benne egy üzenettel. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra” Gondolkodtam honnan jöhetett az üzenet, de ötletem sem volt. Elhatároztam, hogy bejárom a sziget azon részeit is, ahol még nem jártam. Először fordult elő, hogy nem tértem vissza a függőágyhoz éjszaka. A parton aludtam és onnan indultam tovább, de két nap múlva kénytelen voltam visszamenni, mert elfogyott az élelmem. Elhatározásom azonban nem hagyott alább, jó nagy csomag gyümölcsöt pakoltam és újra útnak eredtem. Már jobban ismertem a járást, és gyorsabban haladtam. Négy napig jártam a szigetet, mikor reggel, ahogy felkelt a nap, arra ébredtem, hogy az enyémtől körülbelül ötvenlábnyira egy másik szigetet látok. Ott letelepedtem és vártam, hátha történik valami, de egészen a következő nap reggelig nem történt semmi. Másnap reggel viszont egy árnyalakot láttam mozogni a fák közt. Átordítottam, méghozzá azt a mondatot, amit életemben először mondtam ki hangosan. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra”. Meghallotta az árnyalak, mert kijött az erdőből. Egy fiatal lány volt, fekete haja ráhullott gömbölyű melleire, derekát növényekkel szőtt ruhával takarta. Nem értettem miért teszi ezt, én sosem takartam el semmimet. Megkérdezte, hogy hogyan hívnak. Én mondtam, hogy „én vagyok! És téged?” Azt mondta, hogy ő a tündérek birodalmából való és a szigetet Őzikének hívják, mert valamiféle barna színű állatok tarkítják. Ez után megtudtam tőle, hogy húst esznek és többen is lakják a szigetet, méghozzá más szigetlakókkal. Kérdeztem, ez hogyan lehetséges, de ő elmagyarázta, hogy a szigetek közt hidakat építettek, és a hidakból épült rendszert nevezték el társadalomnak. Azt mondta, hogy ha szeretnék a társadalom része lenni, akkor építsek hidat az ő szigetéhez és osszam meg velük mindenemet, amim van. Ez kissé megrémisztett, de azt mondta, hogy cserébe ők is megosztják velem élelmüket és tudásukat, mert ez így természetes. Mondtam, hogy rendben, de előbb vissza kell mennem, mert fogytán az élelmem és ki kell találnom, hogy a hidat hogyan építsem meg, mert még soha nem csináltam ilyet. Azt mondta, hogy segítenek. Én csak annyit tegyek, hogy hozzak egy jó nagy adag gyümölcsöt, és abból kifizetem a híd árát. „Kifizetem?” – gondolkodtam, hogy az mit jelent, de tudtam, hogy csak valami jó dolog lehet, ha ők emiatt megépítik a hidat. Hoztam is a gyümölcsöt, és ahogy a parthoz értem több napi járás után, láttam, hogy még nem kezdték el a munkát. Néhány férfi állt számomra ismeretlen eszközökkel a kezükben, és azt mondták, hogy előbb egy fatömbön úsztassam át az élelmet, majd ők nekikezdenek a hídnak. A tündérlány nem volt ott, én meg nem tudtam, hogy mitévő legyek. Kérdeztem, hogy is van ez pontosan? Ők azt felelték, hogy ez az előleg, és hogy előleg nélkül sajnos nem segíthetnek. A társadalomba csak az léphet be, aki valamiféleképp a társadalom javát szolgálja. Aki ezt nem teszi meg, azt előbb-utóbb kirekesztik. Átúsztattam az élelmet, de ahogy megkapták a gyümölcsöket, felszívódtak az erdőben és soha többet nem láttam őket. Megdöbbenésem egészen saját függőágyamig vezetett, ahol egész éjszaka borzasztó kedvem volt és megtapasztaltam, hogy mi az a sírás. Aznap éjjel álmodtam először démonokkal. Vörös szemű, vadállatok voltak, akik lihegve ordítottak a fülembe. Új szavakat tanítottak, melyekre éber állapotomban is emlékeztem. Bosszú, magány, félelem, gyűlölet, ezeket mind tőlük tanultam és valami megmagyarázhatatlan formában rátelepedtek egész szigetem hangulatára.

37274_file

Másnap, ahogy a kertben, a függőágyamon feküdtem, megjelent a fekete hajú tündérlány. Kérdeztem, hogyan jött ide, és hogy kész van-e a híd, de azt mondta, hogy a társadalom átvert engem, és szeretné elmondani, hogy őt is félrevezették. Elmondtam neki, hogy mi történt, hogy átküldtem a gyümölcsöst, de eltűntek a dolgozók, én meg csalódottságomban elhatároztam, hogy visszatérek otthonomba, de azóta álmomban démonok kísértenek. Minden este rettegek, hogy mikor törnek rám és lopják el mindenem. Karjával átfonta testemet és potyogtak a könnyei. Azt mondta, hogy sajnálja, bár azt még akkor nem tudtam, hogy mit jelent. Egész nyugodt életemet felbolygatta a társadalom fogalma, onnantól kezdve egészen más életet kezdtem el élni. A tündérlánnyal, aki az Őzike szigetről származott minden nap találkoztam, olykor ő úszott át hozzám, máskor én hozzá, ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Soha nem lopott tőlem gyümölcsöt, csak akkor vett, ha megkínáltam és sokszor ő is hozott nekem valódi húst. Együtt lakomáztunk és esténként néztük a csillagokat. Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy az ő szigetét a társadalom elég hamar megtámadta. Mindenfelől hidakat kezdtek el építeni felé és sokan kizsákmányolták, foglyul ejtették, elvették mindenét és saját szigetén rabszolgaként tartották, és azzal manipulálták, hogy erre neki szüksége van, mert máskülönben magányos maradna és a társadalom nem szereti a magányos szigetlakókat. Csodálkoztam, és mint ilyenkor megtörtént, nekem is potyogtak a könnyeim. Kérdeztem, hogy miért történt ez vele, és velem miért nem? Azt mondta azért, mert én nem adtam magamról életjelet, őt viszont azonnal felfedezték szépsége miatt. Aztán azt kérdeztem tőle, hogy mit tud a démonokról? Elmesélte, hogy a démonok őt is ugyanúgy megtámadták, habár még olyan fiatalon, hogy jelenlétük már egészen megszokássá vált. Megtanulta, hogy a társadalom bűzlik a korrupciótól, hogy az emberek önzők és kizsákmányolók, nem lehet bízni bennük. Kérdeztem, hogy mit lehet ez ellen tenni, de ő azt mondta, hogy semmit. Én elhatároztam, hogy a tündérlányon kívül soha senkit nem engedek a szigetemre, de ennek ellenére a démonok csak nem hagytak nyugton. „Magányos vagy és kiszorított. Haszontalan, értéktelen unalmas szigetlakó vagy. A társadalom bosszúja lecsap rád. A tündérlány is csak hazudik neked!” – ilyen dolgokkal rémisztgettek és teljes szabadságom, melyet korábban oly gyönyörben és mámorban élhettem meg, teljes egészében eltűnt. Másnap mikor jött a tündérlány elmondtam neki, hogy a démonok azt mondták, hogy ő is csak átver és hazudik nekem. Nem tudtam már, hogy kiben bízhatok, teljesen összezavarodtam. Ő neki ez annyira rosszul esett, hogy csak potyogtak a könnyei, aztán azt mondta, hogy ha nem tudjuk megélni a szerelmet, akkor többet nem látom. Ezek voltak az ő démonjai, erre csak később jöttem rá. A társadalom fertőzte meg a ragaszkodás, a félelem, a kihasználtság démonjaival, melyek megtanították, hogy semmi nem létezhet feltétel nélkül. A társadalom szab elvárásokat a szigetlakókra, és ha megfelelően rögzül az emberben, akkor az összes kapcsolódásban ezeket fogja tükrözni. Rám tört a félelem és újabb szörnyek támadtak meg. A magány, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság érzése kerekedett felül rajtam és nem tudtam mit kezdjek majd egyedül. Egyre feszültebbé váltam, és mikor a tündérlány jött, akkor is gyanakvásommal rémisztgettem. „Biztosan csak azért jössz, mert finom a barackom!” – mondtam neki, és hiába győzködött, hogy azért jön, mert szereti a társaságomat, már én magam is elhittem, hogy csak a barack miatt jön. Már szinte az őrületbe kergettem őt is és önmagam is, mikor egyik este – furcsa mód – valami mérhetetlen nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy szigetemet tönkretették a démonok, és mivel a társadalommal egyidejűleg jelentek meg, én a démonjaimat a társadalom nevében észleltem. Minden, ami saját boldogságom és szabadságom útjában állt, az a társadalommal volt kapcsolatos. Akkor egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy rendbe rakhatnám a kertemet, új virágokat ültethetnék és építhetnék egy kis hidat az Őzike sziget felé. Akármennyire is rémisztő volt, így tettem. Tudtam, hogy ezzel a tündérlány démonjainak is utat engedek, de nem érdekelt. Egy dolgot akartam megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy „feltétel nélkül”. A társadalom semmi másra nem tanított, csak arra, hogy ha ezt meg ezt teszed, akkor ez meg ez lesz. Ha jó leszel, jót kapsz. Ha rossz leszel, rosszat kapsz. De ez a legtöbbször még csak nem is volt igaz. Továbbá azt tanította, hogy nem lehetsz feltétel nélkül önmagad, mert az magányhoz vezet és veszélyes a társadalomra nézve. Az emberi kapcsolatokat teszi először tönkre, melyekbe tökéletesen beivódott az elvárások rögeszméje, így elvárások nélkül senkit nem képesek az emberek elfogadni. A démonok miatt van ez így. Azok miatt, akik megtiltották, hogy önmagunk lehessünk. Ellenben ez az elnyomás furcsa elburjánzásokat okozott és törpék, gnómok születtek belőlük, akik önkényesen hirdették saját szabadságukat. Én sosem láttam, hogy bármi érték született volna önmaguk megéléséből, inkább azt láttam, hogy a társadalom elnyomásában vergődő rabszolgák, akik a provokáció fegyverével próbálják saját függetlenségüket kivívni. Ők nem ismerték fel, hogy a társadalmat és a démonokat külön kell választani. Én mikor megépítettem kis hidamat, ki is tettem egy táblát a híd lábához, saját szigetem határához: „Üdvözöllek szigetemen, ahol önmagadra találhatsz!” Nem szedek belépőt, nem rejtem el vagyonomat, nem félek attól, hogy kirabolnak, habár többször is megtették. Többen kérdezték a törpék, a gnómok közül, hogy miért teszek így? Miért nem félek? Miért nem harcolok, küzdök, ordítok és rágalmazok? Így rabszolga maradok. Nevetséges kérdéseik nem hatottak meg. Azt feleltem, nem kergetek illúziókat a társadalommal vagy az emberekkel kapcsolatosan, de a démonok sokkal veszélyesebbek, mint a társadalom.

Húsvét

„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: “Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott.” (Lk. 23,44)

Mi az ember dicsősége? Egy kereszt áll a Golgota hegyen, egy ember függ rajta. Körülötte nevetgélő katonák, tenyerüket dörzsölő írástudók, megdöbbent tanítványok. Mi történik? „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – mondják neki. Hol a dicsőség? – kérdezhetnék. Mi a dicsősége annak az embernek, akit össze lehet roppantani, mint egy nádszálat, akit gond nélkül megostoroznak, kigúnyolhatnak, aki szavát sem emeli fel arra, hogy arcul köpik? Hol a dicsőség? Az isteni minőség és a dicsőség összefügg. Ha tehát ez az ember Istentől való, akkor meg kell, hogy mutassa dicsőségét – mondanák. Nem igazán értettek semmit. A tömeg elvonult, holnap új nap, minden megy tovább, ahogy eddig is. A tömeg, aki azt gondolta, hogy minél hangosabban ordít, annál nagyobb igazság kerekedik ki belőle. Történjen valami! – ordítják – Mindegy mi, csak valami történjen. Ha kell hát embert is ölünk, de történjen valami! És az ember, a tömeg áldozata, most ott függ a keresztfán. Igazságtalan? Mi az érv a halálra? Gyógyított? Segített? Dolgozott? Valami nagyon rosszat tehetett! Csak az bűnhődhet így, aki valami nagyon rosszat tett. Ez Jézus dicsősége: elszenvedni az igazságtalanságot, csendben, békében, megbocsátással. Ha igaz ember vagy, de mások azt mondják igaztalan vagy, akkor mit tehetsz? Elkezded bizonygatni, hogy igazad van? Megijedsz, és inkább nekik adsz igazat? Nem. Csendben tűröd. Tűröd a rágalmakat – mit számít? Az én igazságomat nem veheti el tőlem senki, ha kigúnyolnak, akkor sem, ha leköpnek, akkor sem, mit tegyek hát? Hallgatok és tűrök. Ez Jézus dicsősége a keresztfán. Nem kereste a szenvedést, de nem is kerülhette el. Így történt. Végigmenni az úton, és megdicsőülni.

Mi a mai ember dicsősége? Mi lesz a ma emberének a dicsősége kétezer év múlva? Mi lesz a te személyes dicsőséged, amire azt mondják majd, hogy „ez az ember valóban igaz volt”? Lesz-e ilyen? Hogy emlékeznek majd vissza rád, ha egyáltalán visszaemlékeznek? Korunkban a dicsőség és a siker fogalma eléggé összekeveredett. Pénz, hatalom, karrier – ezt kell végigfutnod. Ha meg van mindened, azt gondolhatod, hogy isteni dicsőségben van részed. Minden pompás: luxus, kényelem, szenvedély. Ennyi kell, és máris köréd csoportosulnak az emberek, rengeteg barátod lesz, akik azonnal el is fordulnak, ha elveszted ezt a koronát. Mi tehát a dicsőség? Fél évszázad múlva legtöbben egy sötét földüregben végezzük, ahol szép lassan elrothad az utolsó élő maradványa is a mi „dicsőségünknek”. Marad-e belőlünk valami még ezen túl?

húsvét

Dicsőség nincs áldozathozatal nélkül. Áldozatot hozni. Áldozatot hozni valamiért. Lemondani valamiről valamiért. Lemondani magunkról másokért. Ez az áldozat. De nem úgy, mint aki folyton azon panaszkodik, hogy segíteni kell valakinek, mint az önmártír, aki hirdeti, hogy milyen helyesen cselekszik, de belül elítéli a világot azért, mert cserébe nem kap semmilyen jutalmat. Csendben, szó nélkül, panasz nélkül végigcsinálni, ahogy Jézus is végigvitte a keresztet az úton. Nem kell nagy hírverés. A dicsőség önmagát teremti meg, csak meg kell hozni az áldozatot. Mi a mai ember áldozata? Mi a mi áldozatunk? Mindenki hoz áldozatokat. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, megyünk előre, hogy még többet kapjunk, mindenből még többet, csak nekünk, mert mi megdolgoztunk érte. Mi megérdemeljük! Még adjatok, hát nem látjátok mennyit tettem értetek? Adj nekem, kérek, szomjazom, még többet, többet! Ez a mi áldozatunk. Minden segítségben ott rejlik a vágy a viszonzásra. A dicsőség ott kezdődik, ahol megszűnik a vágy a viszonzásra. Lemondani a viszonzásról. Szükségem van rá, de nem kell. Elfogadom így, és így is van rendjén. Jézus halálfélelme a Getsemani-kertben. „Atyám, ha lehetséges kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” Másodszorra így folytatja: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely, anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Elfogadja saját szenvedését a nagyobb cél érdekében, meghozza a döntést, hogy áldozatot hoz, a lehető legnagyobb áldozatot, saját életét adja az igazságért.

Létezhet-e áldozathozatal szenvedés nélkül? Manapság, mikor minden arról szól, hogy hogyan legyél boldog, hogyan férkőzhet be az áldozathozatal? Az áldozathozatal nem csak a dicsőséget teremti meg, hanem a boldogságot is. Amíg azon gyötrődünk, hogy miért hozunk áldozatot – ha egyáltalán hozunk – addig még nem született meg a döntés. Ha a döntés megszületett, már nem szenvedés az áldozathozatal. Addig halálfélelem, kétségek, szenvedés és ítélkezés, a döntés után viszont már dicsőséges út. Az összes többi nem boldogság, hanem siker. A sikerből fakadó örömnek oka van, és ez az ok, mindig kifelé irányul. A boldogság befelé irányul, nincs körülötte nagy cirkusz, nem jár semmilyen kitüntetéssel. Nincs rá szüksége. Az öröm szükségletekből fakad, a boldogság az emberből, önmagából. Szeretni és áldozatot hozni a legszebb dolog, amit ember tehet. A szeretet megtisztítja az áldozatot, az áldozathozatal megtisztítja a szeretetet. Szeretet nélkül áldozatot hozni- vagy áldozathozatal nélkül szeretni nem lehet tisztán.

Ami megdicsőül, az az időből átlép az időtlenbe. Csak azt viheted magaddal az időtlenbe, ami megdicsőült belőled, az összes többi itt marad a föld mélyén, elrothadt csontok és elporladt tetemek formájában. Megdicsőülni annyit jelent, mint feltámadni. A húsvéti ünnep megemlékezés. Megemlékezni Jézus áldozatáról, melyet az igazságért tett, amit értünk emberekért tett, hogy megnyíljon a szemünk az igazságra.

„A hét első napján, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és jelentette nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” (Jn 20,1-2)

Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. Feltámadás nincs megdicsőülés nélkül, megdicsőülés nincs feltámadás nélkül. Hit kérdése? Valóban. De a hittől senki nem lesz kevesebb. A hitetlenségtől senki nem lesz több. Azt keresd, amitől több lehetsz.

“Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,14)

Boldog Húsvétot kívánok!