Archive by Author | Gergó Dávid

A szent város

Sose szerettem utazni. Abban az időben újságíróként dolgoztam. Emlékszem, júniusban ünnepeltük a magyarok elleni 7-0-ás győzelmet, majd július közepe táján történhetett, hogy Sir Roger kollégám egy elvetemült ötlettel keresett meg. Mielőtt azonban elmondanám, hogy mivel, meg kell említenem, hogy Sir Roger a Trinity College-ban, Cambridge-ben végzett az 1860-as évek elején. Ez azért fontos, mert elmondása szerint ő maga is tanítványa volt a híres Charles Kingsley-nek, és nem utolsó sorban osztálytársa egy úgynevezett Edward nevű fiúnak, aki később olyan magasságokba emelkedett, mint mi a következő történettel. Szóval Roger belépett az ajtón és egy papír cetlivel legyezte arcát a heves 14 fokos londoni levegőben.

– Levelet kaptál John – mondta nekem.

Elkértem tőle a papírost és azonnal olvasni kezdtem.

 

„Kedves John!

Utasítalak, hogy azonnal utazz Kandy Szent Városába és hozd el a fogat!

Üdvözlettel, VII. Edward”

 

Nem hittem a szememnek. VII. Edward küldött nekem személyesen levelet. Nem állt össze a kép. Milyen fog? Mégis miről van szó? – faggattam Roger-t és ő beavatott a terv minden apró részletébe.

 

Így utaztam Sri Lankára, még ugyanabban az évben, augusztus közepén. Még soha nem voltam külföldön, azt sem tudtam merre keressem a térképen, de ez nem tántorított el. Szerettem volna ugyanis eleget tenni Sir Edward király kívánságának. Roger is jött velem, hiszen ő is része volt a nagy tervnek. Megérkeztünk és elfoglaltuk szállásunkat. Másnap kezdődött az Esala Perahera, én meg még aznap délután izgatottan jártam Kandy utcáit vadonatúj fényképezőgépemmel. Roger utasítást adott nekem, hogy amíg ő véghezviszi a tervet, addig én csináljak valami meghökkentőt Trincomalie utcáján, hogy magamra vonjam az emberek figyelmét, és ha minden jól megy, másnap már felszabadultan nézhetjük az ünnepséget. Én kiálltam az utcára és ordítozni kezdtem. „Fogadjunk, hogy nincs fogatok! Fogadjunk, hogy nincs fogatok!” – ezt persze, provokatív módon azért ordítoztam, hogy tudtukra adjam: a mai naptól kezdve nálunk lesz a Szent Ereklye, de ők nem vettek komolyan. Ahogy meglátták a technika legújabb vívmányát, nagy csapatba verődtek, és pózolni kezdtek a gép előtt. Gyerekek is jöttek és vicsorogtak rám, hogy bebizonyítsák, nekik márpedig nagyon is van foguk. Egy fehér ruhás, magas hölgy, még hátra is fordult, hogy megkérdezze a többieket: mindenkinek van itt foga? – és ők válaszoltak – Igen, van! Turbános férfiak jelentek meg és kérdezték, hogy mikor láthatják a képet, ami róluk készült. Kissé megsajnáltam őket, hiszen nem tudták, hogy az egész attrakció azért van, hogy közben elraboljuk azt, amitől a IV. század óta híres a városuk.

Kapcsolódó kép

Még délután sikerült néhányat nyomtatnom a képből, melyekből egyet sürgönnyel azonnal hazaküldtem a feleségemnek, hogy nézze meg, milyenek a Sri Lanka-i helyi lakosok. Megjegyzésként mellé írtam, hogy a bennszülöttek kifejezetten buták és nem értették, hogy mit értek az alatt, hogy „nincs foguk”. Edward király büszke lesz ránk, hogy Buddha fogával térünk haza – zártam soraimat. Roger délután tért vissza a szállásra, részegen. Nagy monokli volt az arcán és hiányzott a metszőfoga.

– Mi történt Roger? – kérdeztem ámulva.

– Mit meg nem teszek érted, barátom!

– Sikerült?

– Igen! – mondta támolyogva – de most már lazítsunk.

 

Két hét múlva, mikor már otthon voltunk, újabb levelet kaptunk Edward királytól, természetesen, most is Roger hozta, felbontott formában.

 

„Kedves John!

Köszönöm, hogy megszerezte Buddha fogát. Ezennel lovaggá ütöm, mától az Ön neve Sir John”.

 

Attól a naptól kezdve úgy jártam, mint az urak. Kimért, mély hangon köszöntem mindenkinek, mígnem egyik nap a feleségem dühös arccal, belépett a szobába. Egy újságcikket tolt az arcom elé.

– Te mekkora egy barom vagy! – mondta.

Arról szólt a cikk, hogy egy nevetséges átveréssel hogyan vettek rá egy úgynevezett Sir John nevű urat, hogy végre valahára egyszer kitegye a lábát az országból és felfedezzen egy másik országot is.

 

Reklámok

A kígyó

Tegnap éjjel kígyóval álmodtam, hajnali négy körül keltem. Megdöbbentően éles és ijesztő képek voltak. Egy ház csendes kis udvarában álltam, egyedül. Az udvar viszonylag szűk volt, körbekerítve magas kerítéssel. Nem sok történés maradt meg a fejemben, de amire emlékszem, hogy hirtelen egy kígyóra lettem figyelmes, ami közeledik felém, sziszegve. Félelem szállt meg. Soha nem találkoztam még kígyóval élőben, de valószínűleg a valóságban is félnék tőle. Nincs hova menekülnöm, szembe kell néznem vele, be vagyok zárva. Érdekes dolog történt. Kezemmel felé nyúltam, rettegve, mint aki meg akarja ölni. A feje alatt fogtam meg, de ahogy egyre közelebb nyúltam, undorító nyelvével az ujjaim felé közelített. Azt hiszem nem tudott elérni, mert csípést nem éreztem. Mikor a fejéhez ért végül a kezem, erőteljes nyomást gyakoroltam rá és összeroppantottam, megöltem. Nem volt felszabadító érzés, félelmetes volt, ijesztő, kellőképp borzalmas. Erre keltem. A szívem gyorsan vert, erőteljes képek voltak, élethűek. Tudtam – és még mindig tudom –, hogy valami nincs rendben, nincs a helyére téve. Nem vagyok jól. Azt is tudom, hogy mi, de nem tudok vele mit kezdeni. Utoljára Ő mesélte nekem, hogy kígyóval álmodott, azt mondta megnézte mit jelent. Rossz párkapcsolat, de én nem akartam szembenézni ezzel. Nem is az én álmom volt. Ma megnéztem én is, mert most én álmodtam, és azt írta, bűntudat, szorongás. Nem kell, hogy higgyünk az eféle kijelentésekben, az álmok magyarázataiban, én mégis érzem, hogy nem vagyok rendben. Bárhogy cselekszem a rosszat idézem elő. Ez a bűntudat. Nem tudok menekülni előle, rátámadok, mert nem tehetek mást, de ahogy támadok érzem a feleslegességét, érzem, hogy erőtlen, félelemmel teli és bizonytalan a tettem, mégis elkerülhetetlen. Fáj, amit teszek, de leginkább az fáj, hogy meg kell történnie. Ha létezik sors vagy felsőbb erő, ami irányítja döntéseinket, akkor ezt biztosan ő vezeti. Végigszenvedem. Azt mondják lehetne máshogy, csak döntés kérdése. Én viszont azt mondom, hogy a máshogynak már meg kellett volna történnie ahhoz, hogy ez most ne legyen. A következmények kegyetlenek és nem kérdezik meg, hogy most mit akarsz? Azt mondják, hogy most ez van és korábban kellett volna máshogy. Most csak azzal törődhetsz, hogy a későbbiekben mit akarsz, de az is csak annak függvényében történhet, ami már eddig megtörtént. Nem tudom átírni, képtelen vagyok. Képtelen vagyok megváltoztatni. Még sem szűnik a bűntudat, a szorongás. Fájdalmat okozok, méghozzá annak, akinek nem szeretnék. Látom a kétségbeesést, a bűnbánatot, a fájdalmat, de én csak állok felette némán, hitetlenül, mint a sors kegyetlen keze, mint egy rideg, érzéketlen ellenség, egy bábú, akit odaállítottak, hogy tegye a dolgát. Ez vagyok én. Nem haragszom Rá, kicsit sem. Én vagyok a kígyó és én vagyok egyben a kígyó jelenlétének elszenvedője is. Hibás vagyok. Emlékszem régen, mikor általános iskolás voltam, valaki nagyon felhergelt, tudtam, hogy direkt csinálja, én meg annyira ideges lettem, hogy az iskolaudvaron elkezdtem kergetni és végül egy nagyot belerúgtam. Hangosan bömbölt a sírástól, én meg azonnal megsajnáltam. Nem tudom miért bántottam, nem tudom miért lettem ennyire ideges. Nyolc éves lehettem, nem voltam tudatos. Egy gyerek mindig az érzéseit követi, ezt tettem én is, de amikor láttam, hogy összetört, hogy kétségbeesetten sír, akkor megsajnáltam, azonnal bűntudatom lett. Ha miattam sír, szenvednem kell – gondoltam. Tudtam, hogy ártottam neki. Elmentem egy elhagyatott helyre, egy fáról rövid ágat törtem le, és elkezdtem vele ütni magam, egészen addig míg sírni nem kezdtem, és akkor éreztem, hogy most rendben van a dolog. Már rég elfelejtettem ezt a történetet, csak most jutott eszembe. Átéltem a fájdalmat, amit okoztam és ezzel úgy éreztem, hogy egyenlőek vagyunk. Megtapasztaltam, még ha nem is teljesen ugyanúgy. Én voltam a bíró és a vádlott is. Ma sincs másképp, hiába telt el több, mint húsz év. Nézek szembe a kígyóval, de tétlen vagyok, nem én irányítok. A bennem levő gyermek sérelmei irányítanak, az igazságtalanság elszenvedéséből fakadó bosszúvágy, meg az, hogy nem értem, hogy miért történik ez. De a gyermek már nem erőből támad, mert azóta felnőtt. Nem tudatosan. Védekezésből. Megvédeni akarja magát, de ez éppoly erős támadás az ellen, aki közelíteni próbál felénk. Halálos seb, érzem, hogy hibás vagyok. Nem kellene így viselkednem. Megöltem a kígyót és tudom mi következik, de visszaút már nincs. Jóvá kell tennem, de tettekkel ezt nem lehet. Önmagamban kell jóvátennem. Ki kell engesztelnem az Életet, és az Élet kiengeszteli majd Őt. Én nem engesztelhettem ki a síró kisfiút az iskolaudvaron, nem hallgatott meg, dühös volt rám, és igazságtalannak érezte, amit tettem és ha meg is hallgatott volna, később úgyis bosszút állt volna. Amíg a fájdalma járt a fejében, addig nem tudtam bocsánatot kérni. Ezért kellett az Életet kiengesztelnem önmagamon belül, hogy az Élet kiengesztelhesse őt. Nem tudom miért van ez így, de így van. Amit nem engesztelnek ki, az beragad, megfagy és elpusztul. Csak az maradhat életben, amit kiengesztelnek. Tényleg nem értem, de soha senkinek nem szabadna szenvednie miattam.

4e23eaf72cba28911889c9f366e7d7d497971455

 

 

A megnyílásról

Azokban az időkben rengeteg vihar dúlt a házam körül. Villámcsapások, heves szél és esők voltak napi szinten, én meg benn időztem, könyveket olvastam, finom teát ittam. Persze ahogy alább hagyott a rossz idő, első dolgom volt mindig, hogy helyre rakjam a károsodásokat. Megtanultam, hogyan kell a tetőt helyre hozni, újrafesteni a falakat, megtanultam az alapok megerősítését is, az injektálást. Nem értettem miért van a vihar, hiába olvastam könyveket róla, mindig jött és én nem tudtam megállítani. Megszoktam hát, hogy ez így van. Néha kimentem a kertbe, sétáltam a környéken, megnéztem a többi házat, ők mennyire károsodtak, beszélgettem a lakóikkal is. Mindezt persze csak a szórakozás kedvéért. Aztán, ahogy ment az idő felerősödött bennem a kíváncsiság, hogy megtudjam, mások hogy élnek odabenn. Hogy „valójában” hogy élnek és nem csak úgy, ahogy mutatják magukat az utcán. Kiszemeltem egy-egy embert és megpróbáltam a közelükbe férkőzni, szándékom tiszta volt, habár tapasztalatlanságom és rossz kommunikációm valószínűleg elijesztette egy némelyiket. Eltűntek és bezárkóztak házukba, többet nem mutatták magukat, én meg csalódottan tértem haza. Éreztem, hogy ez nincs rendben. Úgy gondoltam, hogy velem lehet a baj, hogy nem kedvelnek. Aztán hozzám is kopogtak többször, ajtót nyitottam, de volt, aki csak pénzt kért, majd tovább állt, és voltak, akik számomra kellemetlen társaságok voltak és én nem akartam őket beengedni valamely korábbi rossz élmény miatt. Azon gondolkodtam, hogyan alakulhatott ez így? Minden megszokássá vált, ha a koldus csörgését hallottam, már tudtam, mire számítsak, ha az erőszakos betolakodókat láttam, már előre elhúztam a függönyöket is. Mindig arra vágytam, hogy valami lágyság érintsen meg, valami friss szellő, ami a legkisebb erőfeszítés nélkül megnyitja az ajtókat anélkül, hogy nekem kellene odamennem.

iron-gate-1443804_960_720

Egyik nap a piacon sétáltam, mikor megláttam őt. Azonnal felerősödött bennem a vágy, hogy megismerjem, hogy végre valaki betekintést kaphasson a házamba és ő is megmutathassa az övét. Odaléptem hozzá, és megszólítottam, majd hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Éreztem, hogy van valami hasonlóság bennünk, hogy valami magával ragad, ami benne megvan. Többször éreztem már ilyet, nem mondom, hogy nem, de mégis ő volt az, akit most meg akartam ismerni, akiben megláttam azt a többet. Később kiderült, hogy már régóta figyel engem, hogy tudja jól, hogy minden vasárnap délután kettőkor megyek a piacra, és azt is mondta, hogy régóta meg akar ismerni engem. Csodálkoztam, de jó érzés volt. Sosem gondoltam volna, hogy engem valóban meg akar valaha bárki is ismerni. Onnantól kezdve egyre többet találkoztunk és együtt jártuk a várost, mígnem egyszer felmerült, hogy meglátogassuk egymás házát. Azt hiszem ő vetette fel, én túl gyámoltalan voltam hozzá. Féltem ugyanis, hogy amit a házamban látna, az túl botrányos volna számára. Az a magam fajta rendszer ugyanis, amit kialakítottam, túl messzire vezet vissza. Kissé félve, de beleegyeztem, ő meg csak egyre mondta, hogy mikor nézzük már meg a házam, mert nagyon kíváncsi. Felerősödő kíváncsiságát nem tudtam hova tenni, de kézen fogtam és elvezettem a bejárathoz. „Biztosan be akarsz jönni?” – kérdeztem félve, de láttam, hogy ez rosszul esik neki. „Nem akarod, hogy bemenjek!” – válaszolta. Hiába győzködtem, hogy nem erről van szó. Fogta magát és hazaszaladt. Másnap reggel az ajtajánál vártam, hogy elmagyarázzam, hogy mindig vágytam egy olyan személyre, mint ő, akinek megmutathatnám a házam, de valamiért nehezen nyitok ajtót, főleg olyanoknak, akikre tiszta szívemből kíváncsi vagyok, mert az ilyen embereknek a véleményére adok a leginkább, és ha ő azt mondaná, hogy nem tetszik, amit benn lát, akkor belehalnék a fájdalomba. Látszólag megértette, és mondta, hogy ha gondolom, akkor menjünk most. El is mentünk és én résnyire nyitottam az ajtót, dobogott a szívem, majd belépett rajta. „Te félsz!” – mondta nekem. Zavarba jöttem. Körbe nézett, én a nappali felé vettem az irányt, de ő a szobába lépett inkább be, mert az érdekelte. Mondtam neki, hogy oda ne menjen, ha lehet, mert borzasztó rendetlenség van, de ő mégis odament, majd fájdalmakkal az arcán kilépett. „Ha szeretnéd, hogy valaki a házadba érkezzen, és jól érezze magát, akkor ki kell takarítanod és úgy kell tenned, mintha már várnád, még ha nincs is ott. Nálad rendetlenség van, és hiába próbálod elrejteni, akit beengedsz, annak mindent látnia kell.” Azzal távozott is. Igaza volt, tudtam, de nem vártam, hogy ilyen hevesen reagál. Onnantól kezdve, ahányszor az ajtó elé jutottunk én magyarázkodni kezdtem: „én nem szeretném, ha a rosszat látnád, mert rengeteg jó dolog van idebenn” Ő meg erre mindig azt mondta, hogy szerinte „ha nem félnék, és önbizalom teljes lennék, akkor nem kellene magyarázkodnom sem a rendetlenség miatt”. Megint igaza volt, de megint nem értette, hogy miért cselekszem így. Aztán hozzászoktunk ehhez az egészhez, hogy az én házam körül ilyen problémákkal kell küszködnünk, de egyre zavaróbb volt az egész. Hónapok teltek el, de még mindig nem voltam én az ő házában. Mondtam neki, hogy „a megnyílás nem csak azt jelenti, hogy nyitott vagy megismerni valakit, hanem azt is, hogy nyitott vagy beengedni.” És akkor ő is kinyitotta házának ajtaját, de engem a fájdalmak vezéreltek. „Miféle szoba ez?” – kérdeztem. „Hogy lehet így idetolni ezt a bútort? Hiszen még poros is a teteje! Így várod te a vendégeidet?” Nem tudom miért viselkedtem így, de meg akartam mutatni, hogy milyen rossz érzés, ha első alkalommal kritizálják a ház belső állapotát. Ez persze nem esett jól neki, habár valójában sokkal szebb volt a háza belülről, mint az enyém, én mégis nekimentem sérelmeim miatt, utána meg csak folytatódott a játék. Tudtam, hogy mikor hozzám megyünk, elő fogja hozni, hogy én mindentől félek, és nem tudom elfogadni magam, de ez nem is igazán rólam szólt, mert én szerettem ott lakni, habár azt is tudtam, hogy másoknak ez nem biztos, hogy olyan jó, emiatt nehezebben engedtem be őket. Csak addig engedtem be másokat, amíg rend volt. A káoszt, a félelmet, a rendetlenséget nem akartam megmutatni, mert nem voltam rá büszke. Így két részre bomlott a házam, arra a félre, amire büszke voltam, és arra, amit elítéltem a magamban. De ahhoz, hogy a külvilág felé őszinte maradhassak, nem kérkedtem a szép dolgokkal, mint ahogy a káoszt és a rendetlenséget elrejtettem előlük. Ezért váltam önbizalom hiányos emberré. Az önbizalom teljes ember ugyanis a szép dolgokkal és a rút dolgokkal is rendben érzi magát. Én erre még nem voltam képes, és nem tudtam, milyen segítség folytán tudnám az árnyoldalamat is elfogadni. Azt gondoltam, hogy olyan valakire lenne szükségem, aki megerősíti bennem, hogy a rendetlenség és a káosz önmagában elfogadható állapot. És mint, ahogy mások el tudják fogadni magukban, úgy ezt én is megpróbálhatom. De idővel rájöttem, hogy az emberek nem tudnak megerősíteni ebben, hiszen ők maguk is küzdenek ezzel a problémával. Ők maguk is megértésre és megbecsülésre vágynak, hogy ők is azt szeretnék, hogy valaki megerősítse a jó oldalukat, hogy felnézzenek rájuk és szeressék őket és legtöbbször ők sem kapják ezt meg. Senki nem kérkedik az árnyoldalával, de mindenki elítéli a másik árnyoldalát, és ez olyan rettentő módon megnehezíti az önbizalom és az elfogadás megerősödését, hogy ez nem csak zárt ajtókat, hanem magas elzárt kerítéseket is eredményezhet. Tanácstalanul gondoltam végig a helyzetemet. Mit tehetek? Őszintén kellett szembe néznem a helyzetemmel. Nem hagyhatom zárva az ajtókat, mert az nem élet – gondoltam –, de nem tudom elviselni, ha ítélkeznek felettem. Ebben nincs kompromisszum, csak egy választás lehet – mondtam –, és azt hiszem meg kell tanulnom választani. Meg kell tanulnom kinyitni az ajtót és félretenni minden sérelmet. Nem kell elfogadnom minden sérelmet, de meg kell értenem az igazságtartalmát. Nem kell szeretnem az árnyoldalamat, de el kell fogadnom. Amíg erre nem vagyok képes, addig csak újra és újra sérülni fogok, mert amiben mások megbántanak, abban bántom önmagam is. Ahol nincs bennem sérelem, ott nem tudnak bántani sem. Képtelenség. Attól a naptól kezdve máshogy tekintettem a házamra, lebontottam a belső ajtókat, és habár nehezen nyitok ajtót még mindig, arra vágyom, hogy ez sokkal könnyebb lehessen.

Démonok

Sokáig egy szigeten laktam. Gyümölcsösöm volt, szép nagy kertem, virágokat ültettem és gondoztam őket. A kedvező időjárás megengedte, hogy kényelmes függőágyban aludhassak éjszakánként a szabad ég alatt. Ilyenkor csak néztem a csillagokat és gondolkodtam. Aztán napközben sétára indultam. A sziget valójában az enyém volt, én mégis egy általam kijelölt helyen laktam, hogy mikor felkel a nap, felfedezhessem az erdőt, a sziklás hegyvidéket, a gyönyörű partot, ahol a hullámok a sziklákra csapódnak. Este viszont mindig visszatértem a függőágyhoz és vidáman ettem az érett barackot vagy épp a kellemesen kesernyés meggyet. Így teltek a napjaim és nem volt hiányom. Nem voltam magányos. A magány gondolatával csak később fertőztek meg, mikor egyszer a part mentén egy üveget találtam, benne egy üzenettel. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra” Gondolkodtam honnan jöhetett az üzenet, de ötletem sem volt. Elhatároztam, hogy bejárom a sziget azon részeit is, ahol még nem jártam. Először fordult elő, hogy nem tértem vissza a függőágyhoz éjszaka. A parton aludtam és onnan indultam tovább, de két nap múlva kénytelen voltam visszamenni, mert elfogyott az élelmem. Elhatározásom azonban nem hagyott alább, jó nagy csomag gyümölcsöt pakoltam és újra útnak eredtem. Már jobban ismertem a járást, és gyorsabban haladtam. Négy napig jártam a szigetet, mikor reggel, ahogy felkelt a nap, arra ébredtem, hogy az enyémtől körülbelül ötvenlábnyira egy másik szigetet látok. Ott letelepedtem és vártam, hátha történik valami, de egészen a következő nap reggelig nem történt semmi. Másnap reggel viszont egy árnyalakot láttam mozogni a fák közt. Átordítottam, méghozzá azt a mondatot, amit életemben először mondtam ki hangosan. „A sziget egy börtön. A társadalomnak nincs szüksége a magányos szigetlakókra”. Meghallotta az árnyalak, mert kijött az erdőből. Egy fiatal lány volt, fekete haja ráhullott gömbölyű melleire, derekát növényekkel szőtt ruhával takarta. Nem értettem miért teszi ezt, én sosem takartam el semmimet. Megkérdezte, hogy hogyan hívnak. Én mondtam, hogy „én vagyok! És téged?” Azt mondta, hogy ő a tündérek birodalmából való és a szigetet Őzikének hívják, mert valamiféle barna színű állatok tarkítják. Ez után megtudtam tőle, hogy húst esznek és többen is lakják a szigetet, méghozzá más szigetlakókkal. Kérdeztem, ez hogyan lehetséges, de ő elmagyarázta, hogy a szigetek közt hidakat építettek, és a hidakból épült rendszert nevezték el társadalomnak. Azt mondta, hogy ha szeretnék a társadalom része lenni, akkor építsek hidat az ő szigetéhez és osszam meg velük mindenemet, amim van. Ez kissé megrémisztett, de azt mondta, hogy cserébe ők is megosztják velem élelmüket és tudásukat, mert ez így természetes. Mondtam, hogy rendben, de előbb vissza kell mennem, mert fogytán az élelmem és ki kell találnom, hogy a hidat hogyan építsem meg, mert még soha nem csináltam ilyet. Azt mondta, hogy segítenek. Én csak annyit tegyek, hogy hozzak egy jó nagy adag gyümölcsöt, és abból kifizetem a híd árát. „Kifizetem?” – gondolkodtam, hogy az mit jelent, de tudtam, hogy csak valami jó dolog lehet, ha ők emiatt megépítik a hidat. Hoztam is a gyümölcsöt, és ahogy a parthoz értem több napi járás után, láttam, hogy még nem kezdték el a munkát. Néhány férfi állt számomra ismeretlen eszközökkel a kezükben, és azt mondták, hogy előbb egy fatömbön úsztassam át az élelmet, majd ők nekikezdenek a hídnak. A tündérlány nem volt ott, én meg nem tudtam, hogy mitévő legyek. Kérdeztem, hogy is van ez pontosan? Ők azt felelték, hogy ez az előleg, és hogy előleg nélkül sajnos nem segíthetnek. A társadalomba csak az léphet be, aki valamiféleképp a társadalom javát szolgálja. Aki ezt nem teszi meg, azt előbb-utóbb kirekesztik. Átúsztattam az élelmet, de ahogy megkapták a gyümölcsöket, felszívódtak az erdőben és soha többet nem láttam őket. Megdöbbenésem egészen saját függőágyamig vezetett, ahol egész éjszaka borzasztó kedvem volt és megtapasztaltam, hogy mi az a sírás. Aznap éjjel álmodtam először démonokkal. Vörös szemű, vadállatok voltak, akik lihegve ordítottak a fülembe. Új szavakat tanítottak, melyekre éber állapotomban is emlékeztem. Bosszú, magány, félelem, gyűlölet, ezeket mind tőlük tanultam és valami megmagyarázhatatlan formában rátelepedtek egész szigetem hangulatára.

37274_file

Másnap, ahogy a kertben, a függőágyamon feküdtem, megjelent a fekete hajú tündérlány. Kérdeztem, hogyan jött ide, és hogy kész van-e a híd, de azt mondta, hogy a társadalom átvert engem, és szeretné elmondani, hogy őt is félrevezették. Elmondtam neki, hogy mi történt, hogy átküldtem a gyümölcsöst, de eltűntek a dolgozók, én meg csalódottságomban elhatároztam, hogy visszatérek otthonomba, de azóta álmomban démonok kísértenek. Minden este rettegek, hogy mikor törnek rám és lopják el mindenem. Karjával átfonta testemet és potyogtak a könnyei. Azt mondta, hogy sajnálja, bár azt még akkor nem tudtam, hogy mit jelent. Egész nyugodt életemet felbolygatta a társadalom fogalma, onnantól kezdve egészen más életet kezdtem el élni. A tündérlánnyal, aki az Őzike szigetről származott minden nap találkoztam, olykor ő úszott át hozzám, máskor én hozzá, ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam. Soha nem lopott tőlem gyümölcsöt, csak akkor vett, ha megkínáltam és sokszor ő is hozott nekem valódi húst. Együtt lakomáztunk és esténként néztük a csillagokat. Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy az ő szigetét a társadalom elég hamar megtámadta. Mindenfelől hidakat kezdtek el építeni felé és sokan kizsákmányolták, foglyul ejtették, elvették mindenét és saját szigetén rabszolgaként tartották, és azzal manipulálták, hogy erre neki szüksége van, mert máskülönben magányos maradna és a társadalom nem szereti a magányos szigetlakókat. Csodálkoztam, és mint ilyenkor megtörtént, nekem is potyogtak a könnyeim. Kérdeztem, hogy miért történt ez vele, és velem miért nem? Azt mondta azért, mert én nem adtam magamról életjelet, őt viszont azonnal felfedezték szépsége miatt. Aztán azt kérdeztem tőle, hogy mit tud a démonokról? Elmesélte, hogy a démonok őt is ugyanúgy megtámadták, habár még olyan fiatalon, hogy jelenlétük már egészen megszokássá vált. Megtanulta, hogy a társadalom bűzlik a korrupciótól, hogy az emberek önzők és kizsákmányolók, nem lehet bízni bennük. Kérdeztem, hogy mit lehet ez ellen tenni, de ő azt mondta, hogy semmit. Én elhatároztam, hogy a tündérlányon kívül soha senkit nem engedek a szigetemre, de ennek ellenére a démonok csak nem hagytak nyugton. „Magányos vagy és kiszorított. Haszontalan, értéktelen unalmas szigetlakó vagy. A társadalom bosszúja lecsap rád. A tündérlány is csak hazudik neked!” – ilyen dolgokkal rémisztgettek és teljes szabadságom, melyet korábban oly gyönyörben és mámorban élhettem meg, teljes egészében eltűnt. Másnap mikor jött a tündérlány elmondtam neki, hogy a démonok azt mondták, hogy ő is csak átver és hazudik nekem. Nem tudtam már, hogy kiben bízhatok, teljesen összezavarodtam. Ő neki ez annyira rosszul esett, hogy csak potyogtak a könnyei, aztán azt mondta, hogy ha nem tudjuk megélni a szerelmet, akkor többet nem látom. Ezek voltak az ő démonjai, erre csak később jöttem rá. A társadalom fertőzte meg a ragaszkodás, a félelem, a kihasználtság démonjaival, melyek megtanították, hogy semmi nem létezhet feltétel nélkül. A társadalom szab elvárásokat a szigetlakókra, és ha megfelelően rögzül az emberben, akkor az összes kapcsolódásban ezeket fogja tükrözni. Rám tört a félelem és újabb szörnyek támadtak meg. A magány, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság érzése kerekedett felül rajtam és nem tudtam mit kezdjek majd egyedül. Egyre feszültebbé váltam, és mikor a tündérlány jött, akkor is gyanakvásommal rémisztgettem. „Biztosan csak azért jössz, mert finom a barackom!” – mondtam neki, és hiába győzködött, hogy azért jön, mert szereti a társaságomat, már én magam is elhittem, hogy csak a barack miatt jön. Már szinte az őrületbe kergettem őt is és önmagam is, mikor egyik este – furcsa mód – valami mérhetetlen nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy szigetemet tönkretették a démonok, és mivel a társadalommal egyidejűleg jelentek meg, én a démonjaimat a társadalom nevében észleltem. Minden, ami saját boldogságom és szabadságom útjában állt, az a társadalommal volt kapcsolatos. Akkor egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy rendbe rakhatnám a kertemet, új virágokat ültethetnék és építhetnék egy kis hidat az Őzike sziget felé. Akármennyire is rémisztő volt, így tettem. Tudtam, hogy ezzel a tündérlány démonjainak is utat engedek, de nem érdekelt. Egy dolgot akartam megtapasztalni, hogy mit jelent az, hogy „feltétel nélkül”. A társadalom semmi másra nem tanított, csak arra, hogy ha ezt meg ezt teszed, akkor ez meg ez lesz. Ha jó leszel, jót kapsz. Ha rossz leszel, rosszat kapsz. De ez a legtöbbször még csak nem is volt igaz. Továbbá azt tanította, hogy nem lehetsz feltétel nélkül önmagad, mert az magányhoz vezet és veszélyes a társadalomra nézve. Az emberi kapcsolatokat teszi először tönkre, melyekbe tökéletesen beivódott az elvárások rögeszméje, így elvárások nélkül senkit nem képesek az emberek elfogadni. A démonok miatt van ez így. Azok miatt, akik megtiltották, hogy önmagunk lehessünk. Ellenben ez az elnyomás furcsa elburjánzásokat okozott és törpék, gnómok születtek belőlük, akik önkényesen hirdették saját szabadságukat. Én sosem láttam, hogy bármi érték született volna önmaguk megéléséből, inkább azt láttam, hogy a társadalom elnyomásában vergődő rabszolgák, akik a provokáció fegyverével próbálják saját függetlenségüket kivívni. Ők nem ismerték fel, hogy a társadalmat és a démonokat külön kell választani. Én mikor megépítettem kis hidamat, ki is tettem egy táblát a híd lábához, saját szigetem határához: „Üdvözöllek szigetemen, ahol önmagadra találhatsz!” Nem szedek belépőt, nem rejtem el vagyonomat, nem félek attól, hogy kirabolnak, habár többször is megtették. Többen kérdezték a törpék, a gnómok közül, hogy miért teszek így? Miért nem félek? Miért nem harcolok, küzdök, ordítok és rágalmazok? Így rabszolga maradok. Nevetséges kérdéseik nem hatottak meg. Azt feleltem, nem kergetek illúziókat a társadalommal vagy az emberekkel kapcsolatosan, de a démonok sokkal veszélyesebbek, mint a társadalom.

Húsvét

„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: “Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott.” (Lk. 23,44)

Mi az ember dicsősége? Egy kereszt áll a Golgota hegyen, egy ember függ rajta. Körülötte nevetgélő katonák, tenyerüket dörzsölő írástudók, megdöbbent tanítványok. Mi történik? „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – mondják neki. Hol a dicsőség? – kérdezhetnék. Mi a dicsősége annak az embernek, akit össze lehet roppantani, mint egy nádszálat, akit gond nélkül megostoroznak, kigúnyolhatnak, aki szavát sem emeli fel arra, hogy arcul köpik? Hol a dicsőség? Az isteni minőség és a dicsőség összefügg. Ha tehát ez az ember Istentől való, akkor meg kell, hogy mutassa dicsőségét – mondanák. Nem igazán értettek semmit. A tömeg elvonult, holnap új nap, minden megy tovább, ahogy eddig is. A tömeg, aki azt gondolta, hogy minél hangosabban ordít, annál nagyobb igazság kerekedik ki belőle. Történjen valami! – ordítják – Mindegy mi, csak valami történjen. Ha kell hát embert is ölünk, de történjen valami! És az ember, a tömeg áldozata, most ott függ a keresztfán. Igazságtalan? Mi az érv a halálra? Gyógyított? Segített? Dolgozott? Valami nagyon rosszat tehetett! Csak az bűnhődhet így, aki valami nagyon rosszat tett. Ez Jézus dicsősége: elszenvedni az igazságtalanságot, csendben, békében, megbocsátással. Ha igaz ember vagy, de mások azt mondják igaztalan vagy, akkor mit tehetsz? Elkezded bizonygatni, hogy igazad van? Megijedsz, és inkább nekik adsz igazat? Nem. Csendben tűröd. Tűröd a rágalmakat – mit számít? Az én igazságomat nem veheti el tőlem senki, ha kigúnyolnak, akkor sem, ha leköpnek, akkor sem, mit tegyek hát? Hallgatok és tűrök. Ez Jézus dicsősége a keresztfán. Nem kereste a szenvedést, de nem is kerülhette el. Így történt. Végigmenni az úton, és megdicsőülni.

Mi a mai ember dicsősége? Mi lesz a ma emberének a dicsősége kétezer év múlva? Mi lesz a te személyes dicsőséged, amire azt mondják majd, hogy „ez az ember valóban igaz volt”? Lesz-e ilyen? Hogy emlékeznek majd vissza rád, ha egyáltalán visszaemlékeznek? Korunkban a dicsőség és a siker fogalma eléggé összekeveredett. Pénz, hatalom, karrier – ezt kell végigfutnod. Ha meg van mindened, azt gondolhatod, hogy isteni dicsőségben van részed. Minden pompás: luxus, kényelem, szenvedély. Ennyi kell, és máris köréd csoportosulnak az emberek, rengeteg barátod lesz, akik azonnal el is fordulnak, ha elveszted ezt a koronát. Mi tehát a dicsőség? Fél évszázad múlva legtöbben egy sötét földüregben végezzük, ahol szép lassan elrothad az utolsó élő maradványa is a mi „dicsőségünknek”. Marad-e belőlünk valami még ezen túl?

húsvét

Dicsőség nincs áldozathozatal nélkül. Áldozatot hozni. Áldozatot hozni valamiért. Lemondani valamiről valamiért. Lemondani magunkról másokért. Ez az áldozat. De nem úgy, mint aki folyton azon panaszkodik, hogy segíteni kell valakinek, mint az önmártír, aki hirdeti, hogy milyen helyesen cselekszik, de belül elítéli a világot azért, mert cserébe nem kap semmilyen jutalmat. Csendben, szó nélkül, panasz nélkül végigcsinálni, ahogy Jézus is végigvitte a keresztet az úton. Nem kell nagy hírverés. A dicsőség önmagát teremti meg, csak meg kell hozni az áldozatot. Mi a mai ember áldozata? Mi a mi áldozatunk? Mindenki hoz áldozatokat. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, megyünk előre, hogy még többet kapjunk, mindenből még többet, csak nekünk, mert mi megdolgoztunk érte. Mi megérdemeljük! Még adjatok, hát nem látjátok mennyit tettem értetek? Adj nekem, kérek, szomjazom, még többet, többet! Ez a mi áldozatunk. Minden segítségben ott rejlik a vágy a viszonzásra. A dicsőség ott kezdődik, ahol megszűnik a vágy a viszonzásra. Lemondani a viszonzásról. Szükségem van rá, de nem kell. Elfogadom így, és így is van rendjén. Jézus halálfélelme a Getsemani-kertben. „Atyám, ha lehetséges kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” Másodszorra így folytatja: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely, anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Elfogadja saját szenvedését a nagyobb cél érdekében, meghozza a döntést, hogy áldozatot hoz, a lehető legnagyobb áldozatot, saját életét adja az igazságért.

Létezhet-e áldozathozatal szenvedés nélkül? Manapság, mikor minden arról szól, hogy hogyan legyél boldog, hogyan férkőzhet be az áldozathozatal? Az áldozathozatal nem csak a dicsőséget teremti meg, hanem a boldogságot is. Amíg azon gyötrődünk, hogy miért hozunk áldozatot – ha egyáltalán hozunk – addig még nem született meg a döntés. Ha a döntés megszületett, már nem szenvedés az áldozathozatal. Addig halálfélelem, kétségek, szenvedés és ítélkezés, a döntés után viszont már dicsőséges út. Az összes többi nem boldogság, hanem siker. A sikerből fakadó örömnek oka van, és ez az ok, mindig kifelé irányul. A boldogság befelé irányul, nincs körülötte nagy cirkusz, nem jár semmilyen kitüntetéssel. Nincs rá szüksége. Az öröm szükségletekből fakad, a boldogság az emberből, önmagából. Szeretni és áldozatot hozni a legszebb dolog, amit ember tehet. A szeretet megtisztítja az áldozatot, az áldozathozatal megtisztítja a szeretetet. Szeretet nélkül áldozatot hozni- vagy áldozathozatal nélkül szeretni nem lehet tisztán.

Ami megdicsőül, az az időből átlép az időtlenbe. Csak azt viheted magaddal az időtlenbe, ami megdicsőült belőled, az összes többi itt marad a föld mélyén, elrothadt csontok és elporladt tetemek formájában. Megdicsőülni annyit jelent, mint feltámadni. A húsvéti ünnep megemlékezés. Megemlékezni Jézus áldozatáról, melyet az igazságért tett, amit értünk emberekért tett, hogy megnyíljon a szemünk az igazságra.

„A hét első napján, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és jelentette nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” (Jn 20,1-2)

Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. Feltámadás nincs megdicsőülés nélkül, megdicsőülés nincs feltámadás nélkül. Hit kérdése? Valóban. De a hittől senki nem lesz kevesebb. A hitetlenségtől senki nem lesz több. Azt keresd, amitől több lehetsz.

“Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,14)

Boldog Húsvétot kívánok!

A felelősségről

Minden ember biztonságra vágyik, habár az egész lét bizonytalanságra épül. A bizonytalanság abból a felfogásból adódik, hogy a jövő determinisztikus, még sem lehetünk tudatában semmi eljövendőnek. Ezt nevezik sorsnak. A bizonytalanság, a sors önmagunk fölé helyezése. Életünket tehetetlenül szemléljük: ha akaratommal szemben elrendeltetik valami, megélem és megfigyelem, de megváltoztatni nem tudom. A sors kiszámíthatatlan – mondják. A bizonytalanság a lét determinisztikus volta, és nincs benne hely az emberi szabad akarat számára. Nem is fér bele, mert a lét bizonytalansága abból az eszmeiségből fakad, hogy képtelenek vagyunk irányítani a sorsunkat, emiatt nyilvánvalóan kiszámíthatatlan és nem is szabad. Nem hogy a körülményeimet, még önmagamat sem vagyok képes iránytani, hogyan találhatnék hát bármi bizonyosságot benne?

A biztonság érzése kiváltság, és azok számára elérhető, akik önmaguk középpontjában találtak valami állandót. Kívül nem lehet semmi állandó, csak belül. A belső állandóságot nevezik akaratnak. Aki az akaratban állandóságot ismert fel, az tudatával felülkerekedhet a sorson. Nem megváltoztatja, csak felülkerekedik. Jöhet bármi, tudata nem a sors kiszámíthatatlanságában-, hanem saját akaratának megváltoztathatatlanságában hisz. Az akarat megváltoztathatatlansága nem mindig egyenlő a megvalósulással. Aki csalódások sorozata által elveszti akaratát, abból előbb-utóbb a biztonság érzése is elvész. A lét tehát önmagában bizonytalan, de az emberi tudat képes felismerni egyfajta állandóságot: saját akaratát, és ezen akarat felett a sorsnak nincs hatalma, habár mindig próbálja keresztezni őt, hogy felmérje erejét. Épp ezért mondják: az emberi akarat sorsformáló, de csak ha elég erős. Az állandóság azonban mindig egyfajta rugalmatlanság. Ezért van, hogy a biztonság élettelen. A biztonság az állandóságba vetett hit, mely gyakorlatilag egyenlő a saját akaratunkba vetett hittel. Sorsformáló erő, melynek erejét úgy méri a sors, hogy lépten-nyomon gátakat tesz elé, ugyanis ha nem tenne gátakat, nem tudná felmérni erejét sem.

AZ AKARATBA VETETT HIT:

A biztonság állandó, ezért rugalmatlan.

A biztonság erő, de élettelen.

A SORSBAN VALÓ FELOLDÓDÁS:

A bizonytalanság szabad, ezért rugalmas.

A bizonytalanság élet, de erőtlen.

A felelősség kérdése csak ott merül fel, ahol az emberi akarattal is számolhatunk. Senki nem vonható ugyanis felelősségre, aki akaratán kívül cselekszik. Ha minden bizonytalan és befolyásolhatatlan, akkor nincs felelősség. A felelősség ott kezdődik, ahol az ember felismeri saját akaratát, és ahhoz mérten kezd cselekedni. Akiben nincs akarat, az megfoghatatlan. Akiben nincs akarat az szabad ember marad, szabad marad a felelősség alól. Hiába próbálják számon kérni, ha a társadalmi jogszabályokba nem ütközik felelőtlensége, akkor érinthetetlen. Gyermek marad, aki semmit nem akar, így nem is visz véghez semmit. Rugalmas, mert mindig azt csinálja, amit érez, de hatástalan, mert semmit nem képes végig csinálni.

Ahol akarat van, ott megjelenik a felelősség. Ezért olyan szigorú a „felelősség” szó, hiszen az akarat állandóságában öntudatlanul is a rugalmatlanságra gondolunk. A szigorúságban megjelenik a felnőttség érzése, a gyermekség elvesztése, a vágyott szabadság reménytelen távolsága, az élettelenség. A felelősség rengeteg emberben félelmet kelt, ezért kerülik. Senki nem akarja elveszteni gyermeki ártatlanságát, szabadságát, rugalmasságát, életteliségét, mégis előbb-utóbb úgy érzi, felelősséget kell vállalnia, ha másért nem is, legalább saját életéért. A felelőtlenség részben áthárítható a sorsra, hiszen mondhatjuk, hogy mennyire akarunk valamit, de hát sajnos soha nem sikerül, így emiatt szabadok, felelőtlenek és gyermekiek maradhatunk. És ez a kényelmes állapot hosszasan fenntartható, annak árán, hogy az ember valóban soha nem lesz sikeres abban, amit valójában szeretne. A felelősség vállalása épp abban rejlik, hogy akaratom megrendíthetetlen, és sorsformáló. Ebben a sorrendben. Először megszilárdul, majd sorsformálóvá válik. Egyetlen akarat sem lehet sorsformáló, amíg nincs ereje.

-

A felelősség önmagunknál kezdődik. Csak akkor tudunk másokért felelősséget vállalni, ha önmagunkért már tudunk. Csak akkor tudunk igazán szeretni, ha azért, amit, akit szeretünk, felelősséget vállalunk. Amivel nem foglalkozunk, az elpusztul, ha önmagunkkal nem foglalkozunk, akkor összezavarodunk és a kapcsolataink is széthullnak. Aki nem tartja felelősnek magát saját tetteiért, az nem tud másokért sem felelősséget vállalni. És aki nem tud másokért felelősséget vállalni, akörül soha semmi nem lesz állandó. A szeretet ott kezdődik, ahol felelősséget kezdünk vállalni. Ha a szeretetben nincs felelősség, akkor csupán sodródunk. A sodródás lényege viszont a tapasztalás, nem a szeretet. A tapasztalás lényege a felismerés és az akarat formálása. Így jutunk a sodródástól a felelősségvállalásig. Senki nem tud szeretni tisztán, aki nem vállal felelősséget azért, akit, amit szeret. A szeretet viszont egység – közös felelősség, épp emiatt tud állandó lenni.

Sokak számára ismerős lehet Jézus talentumokról szóló példabeszéde: „Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. 15Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. 16Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. 17Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. 18Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. 19Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott.20Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. – 21Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 22Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. – 23Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! 24Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. 25Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. – 26Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. 27Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. 28Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! 29Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. 30Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Máté 25, 14-30)

A példabeszéd a felelősségről szól. Aki fél, az nem képes felelősséget vállalni. A félelem megbénít. A félelem és a szeretet valójában ellentétpárok. Akiben nincs szeretet az fél, akiben nincs félelem, az szeret. A szeretet korlátja a félelem. A felelősség korlátja a számonkérés. A számonkérés meg félelmetes, mert ellentmond a szabadságnak, a rugalmasságnak, a gyermekségnek, amit egyetlen ember sem akar elveszíteni. Mit tegyünk tehát? A talentumok adottak, mi viszont nem akarunk felelősséget vállalni, ezért inkább elássuk őket a földbe, vagy azt mondjuk, hogy mi mindent megtettünk, de az élet elutasított minket, szerencsétlenek és sikertelenek maradtunk. Ha a felelősség számonkérésre történik, akkor félelemből ered, hatástalan és hazug lesz. A felelősségnek az akarat által kell létrejönnie, mint ahogy a szeretet is csak akarat által lehet szeretet. Aki úgy szeret bele valakibe, hogy nem is akarta, csupán a sors rendelte úgy, hogy beleszeressen, az nem szeret, hanem sodródik. A szerelem valójában sodródás, nem szeretet. Csak a szerelem lejártával változhat egy kapcsolat szeretetté. A szerelemben nem az embert akarjuk, hanem az érzést, az embert még nem is ismerjük, hogyan akarhatnánk? Ezért nincs a szerelemben felelősségvállalás. Még fel sem merül, mivel nem tartozunk a másiknak semmivel, nem is követelhet tőlünk semmit. Addig tart, amíg az érzés tart, és ha annak vége, akkor vége a kapcsolatnak is. A szeretet csak akkor nyilvánul meg, ha eldöntöttük, hogy akarjuk a másikat, ha felelősséget vállalunk érte és önmagunkért is. Ezért félünk annyira az elköteleződéstől, mert az elköteleződés mindig felelősséggel jár.

A talentumok valójában emberi adottságaink. Ha gondozásba vesszük őket, felelősséget vállalunk értük. Ha akaratunkat nem hatja át félelem, akkor a szeretet kibontakozik és felkínálja a lehetőségeket. Ha a talentumokat letagadjuk, gyűlöljük, elássuk, félünk tőlük, akkor a földbe ássuk őket. Nem bontakozik ki belőlük szeretet, nem sokszorozódnak meg. A felelősség tehát szeretet is egyben. A felelősség egyfajta gondoskodás, mely által a szeretet magjait szórjuk el, és kellő figyelemmel és kitartással gyönyörű virágokat nevelhetünk belőlük.

Az élet

Szép dallam törte meg a csendet, amit a part felőli hullámzás hangja tarkított.

Ilyekor mindig azt gondoltam, hogy valami érzékien szép dolog is létezik ebben a zord világban.

Édesapámmal laktunk egy kis nyaralószerű házban. Ő sokat dolgozott, én pedig sokat voltam otthon.

Nyári estéken gyakran lementem a partra sétálni, hogy érezzem, ahogy a meleg szél lágyan végigsimít az arcomon.

Régóta nem csináltam semmi hasznosat, életemet a táj gyönyörködése töltötte ki és minden más teljesen jelentéktelenné vált.

Nem tudtam megmagyarázni miért nincs bennem érdeklődés.

Néztem magam elé, és mégis csodás volt a kilátás és a víz zúgása. Néha magammal vittem a gitárom és eljátszottam néhány saját dalt. Ilyenkor magamnak és a tenger isteneinek játszottam, biztos voltam benne, hogy ők is hallják. Még, ha csendben is voltak, úgy gondoltam figyelnek.

Ma este is csak ülök és nézek magam elé. Nézem a fáklyákat a fekete háttérrel, és várom, hogy jöjjön egy gondolat, ami közelebb visz magamhoz, ami által több leszek.

Most már Csend van. Semmi sem történik körülöttem. Némák a halak, s én némán hallgatom őket.

Lassan érzem, ahogy eggyé válok a természettel, de valami hiányzik, valami üresség van bennem.

Becsukom a szemem, hogy megértsem mi ez a közöny.

Nem értem. Ez túl hideg. Honnan jön?

Senki nem felel.

Képtalálat a következőre: „nyári naplemente tengerpart”

Maradok egyedül, az órám mutatója kattog, a csendet megtölti az idő múlása, pedig azt gondoltam a csend örök, és végtelen.

De én mégis hallom, ahogy az a mutató csak megy, meg nem áll, és én még mindig várom a választ, arra, vajon mi ez az érdektelenség bennem.

Lelki fáradtság? Sikertelenség? Lustaság?

Senki nem felel. Feladom egy percre a megoldás megtalálásának lehetőségét és felállok mezítláb a homokba. Megfordulok, hogy hazamenjek a mi kis faházunkba, de ekkor hátulról megérint egy kéz. Én megdermedek, ahogy a vállamhoz ér, de hangja egy másodperc alatt megnyugtat.

Azt mondja:

– Ne félj, én az élet vagyok, eljöttem hozzád.

Én megfordulok és belenézek a gyönyörűen kékesbarna, szikrázóan fényes tekintetébe.

Ismerős volt, mintha néha láttam volna az arcát messziről, ami mindig jó kedvre derített.

Meglepődtem. Eljött hozzám az élet? A filmekben a halál szokott eljönni az emberekért.

Miért pont hozzám? Lehet, hogy eltévedt?

Talán sosem érdemeltem meg, hogy találkozhassak vele és most mégis itt áll előttem és rám figyel.

– Miért jöttél hozzám? – kérdeztem gyanakodva, mintha az egészet csak álmodnám.

– Mert hívtál – felelte teljes nyugalommal.

– Ó, sajnos az téves volt, én biztos, hogy nem hívtalak – mondtam tiltakozó hangnemben.

– Akkor miért szólítottál? – kérdezte ugyanolyan ártatlanul, mintha még nem adtam volna neki választ.

– Nem szólítottalak, – ismételtem magam – én csupán a csendben hallgattam az idő múlását, és szerettem volna tudni, miért érzek közönyt minden nap.

– Akkor lehet, hogy én vagyok a válasz, ezért küldtek ide. Talán az én hiányom az oka érdektelenségednek – mondta az Élet.

Megdöbbent arcomon rémület, düh, a meg nem értettség és az öröm érzése ült ki egyszerre.

Nem tudtam válaszolni neki, lebénultam.

Elküldték hozzám az életet, hogy választ kapjak? De ki küldte hozzám?

Úgy gondoltam, ha a csend hozta ezt az egészet ide, hát majd ő maga megoldja, így csak hallgattam némán.

– Az arcod fakó és sápadt – törte meg a hallgatást.

Nem nézel ki jól. Mindig ez van, ha sokáig nem látok valakit. Fogd meg a kezem, én meggyógyítalak. Azért jöttem, hogy segítsek, mert már régóta vágysz rám.

Nem tudtam leplezni a félelmet és a kétségbeesést az arcomon.

Idejön megzavarni éveken át tartó nyugalmamat? Hogy ő lenne a válasz mindenre, és azt mondja, nem nézek ki jól? Na, én aztán nem bízok meg ebben az Élet nevű figurában, nem kell a segítsége.

– Köszönöm, de egyedül is elboldogulok–mondtam fennhangon, mint akinek sosem volt és nem is lesz szüksége segítségre.

– Rendben, – válaszolta –, ha nélkülem szeretnél lenni, én elfogadom, de tudd, hogy velem minden sokkal szebb és vidámabb. megízesítem az ételeket, kifestem a falakat, selymes illatot varázsolok köréd és könnyedséget. Velem minden egyszerű, meleget hozok a szívedbe, szerelmet, dallamokat, örömöt, mosolyt. Miért tagadsz hát meg engem?

– Ekkor lenéztem a homokos talajra, tudtam, hogy igaza van. Nekem sosem adattak meg ilyen dolgok. Elszomorodtam és közben megértettem, talán csak én voltam az, aki mindig elvette ezeket önmagától.

– Nem érdemlem meg – válaszoltam kedvesen és bús tekintettel.

– Nem lennék itt előtted, ha nem érdemelnél meg. Fogadj hát el engem, és legyél végre boldog. A döntés a kezedben van – mondta, s a szeretettel és a békével eltöltött szavai megsimogatták az arcomat.  Sosem láttam még hozzá foghatót.

Vonzó volt, mint egy tiltott gyümölcs, gyönyörű arca mámort hozott, komolysága vidámság volt, mosolya pedig maga a véget nem érő boldogság, s közben a félelem minden pillanatban visszahúzott, mikor elindultam felé.

Ő várt kinyújtott kézzel,  én pedig csak álltam némán. Nem vagyok jól, valami visszahúz tőle, s én biztos voltam benne, hogy ezt nem tudom megoldani. Lemondó tekintetem nemet intett, s ő megfordult, elindult a tenger felé, ahonnan jött.  Arról a helyről, melyet oly régóta néztem a partról, s hallgattam a víz zúgását a nyári estéken, s a csendet, amelyet az órám kattogása tör meg. Mert a csendben midig ott az idő, ami sosem áll meg.

Egyedül maradtam újra, s vártam, ha legközelebb eljön, talán elmegyek vele.

De most még nem.  Nekem még itt kell maradnom.